A Merlin fesztivál és A helység kalapácsa
Az Orizont című, Temes megyei művészeti havi online folyóirat októberi számában jelent meg Daniela Șilindean: Merlin & Co. című írása a Sub bagheta lui Merlin (Merlin pálcája alatt) fesztiválról, benne a legjobb előadás díját elnyert előadásunk, A helység kalapácsa kritikájával.
Íme a 28. oldalon olvasható cikk fordítása:
Daniela Șilindean: Merlin & Co.
Szeptember 29. és október 6. között figyelemmel kísértem a temesvári Merlin Gyermek- és Ifjúsági Színház által rendezett Sub bagheta lui Merlin [Merlin pálcája alatt] fesztivál igencsak sűrű programját. A negyedik kiadáshoz érkezett fesztiválon huszonegy versenyben részt vevő, illetve négy versenyen kívüli, a házigazda bábszínház által játszott produkciót láthatott a közönség: Matei Vișniec: A földönkívüli, aki egy pizsamát akart ajándékba Béres László rendezésében, Piroska új története Maria Gornic rendezésében, Grimm testvérek: A vitéz szabólegény Bogdan Tudor Pelerin rendezésében és Gellu Naum: Apolodor könyve Toma Hogea rendezésében.
A Merlin – 70 év címet viselő gála az intézmény ünnepi momentumait jelölte. A nevezett program a következő tevékenységeket foglalta magába: bábkészítő műhely (láttam menetelni a „merlinesek” által készített mini-hadsereget, melynek bábjait határozottan tartották a kis alkotók kezei), egy elektroakusztikus koncertet a Cári Tibor Projekt előadásában, Sculptig Sounds címmel, illetve egy nevelőkoncertet Schubert, Beethoven és Dvořák műveiből, a Furiant Quartet és Dinu Mihăilescu előadásában. A romániai animációs színház történetének jelentős részéről nyújt átfogó képet a 2018-ban megjelent, Cristian Pepino által szerkesztett Teatrul de Animație în România [A romániai animációs színház] című album, amelyet a fesztiválon mutattak be.
A közönség, melyhez a színházi produkciók szóltak, a hároméves gyermekektől kezdve különböző korosztályokat ölelt fel, a rendezés jellegétől függően, és a meghívott és a programban részt vevő produkciók között voltak egész családnak szóló, de kimondottan fiatalokat megcélzó előadások is.
A Merlin pálcája alatt versenyfesztiválon nyolc díjat osztottak ki a következők szerint: a legjobb tervezés és bábok díja a pitești-i Imaginario Bábszínház Dragonul című előadásának; az egységes előadásmód díja a bukaresti Țăndărică Animációs Színház Apolodor előadásának; a nonverbális előadás hitelessége díj a franciaországi Compania La Crique társulat Elodie Hatton: Olé – Egy bohóc találkozása a flamencóval előadásának; látvány és bábkezelés díja a brassói Arlechino bábszínház Mese egy akváriumban című előadásának; a testi expresszivitás és animáció díja Stoyan Doychev színésznek az Én, Sisif című előadásban nyújtott alakításáért (Puppets Lab, Bulgária); előadásmód és animációs technika díja a nagybányai Megyei Színház Bábszínház részlegének Petrica és a farkas előadásáért; eredetiség és előadásmód díj a spanyolországi David Zuazolának az Idő-játék című előadásban nyújtott alakításáért, illetve a legjobb előadás díja a békéscsabai Napsugár Bábszínház A helység kalapácsa című produkciójának. A fesztivál eredeti trófeáit Bajkó Attila képzőművész készítette.
A megtekintett előadások közül hármat emelek ki, kitérve azok felépítésére és erősségeire.
Akvárium-filozófia
Arlechino Bábszínház, Brassó
Ema Stere: Akvárium, rendező: Vizauer Attila, tervező: Mihai Pastramagiu, zene: Cristian Fierbinţeanu, játsszák: Petronela Rujan, Marius Stroe, Adrian Dobrescu, Adrian Iuga, Erika Mihaly, Cecilia Negru, Manuela Zaharie
Amikor felmegy a függöny, a meglepődés egyöntetű „wow”-felkiáltása hangzik fel a teremben. Nem véletlenül, hiszen a kép valóban ütős: egy nagy akvárium, kék fénnyel/vízzel, melyben – az egész előadás alatt jól kezelt – halak úszkálnak. A szöveg kiaknázza a nyelv- és helyzetkomikumot. Az előadás alatt végig az volt az érzésem, hogy egy olyan beszélgetésnek vagyunk részesei, amely egyfajta akvárium-filozófiát körvonalaz. Mit szeretnének a halak az aranyhalacskától – az 50 literes akváriumtól (ha egyáltalán létezik ilyesmi – miként egyesek közülük felteszik maguknak a kérdést) egy koszos akváriumig (a szanitéc-hal számára – mely alig látható, lévén hogy inkább rejtőzködni szeret), egy partnerig, egy önmagáért való akváriumig avagy a „szeretném tudni, mi vagyok” identitáskérdésig. Ennek során nem hagyják figyelmen kívül az emberi beavatkozást sem (a haletetés epizódjai a cselekmény dinamizálásának momentumait képezik) – felül megjelenik egy kéz, és nagylelkűen élelmet szór nekik. Valahányszor tetőpontjára hág a halak veszekedése, le is csendesedik a „Mi vagyunk mi? Állatok?” replikával. A női figura az, akinek védő szerepe van és aki a viták során közvetít (a kívánság ugyanis az, hogy a fajok egy családot alkossanak, kinézetüktől függetlenül). A sablonok azonban világosak, még akkor is, ha csupán néhány reakció vagy replika segítségével vannak felvázolva: a viták leghevesebbje, az éhes, a hipochonder, a békülékeny, a naiv stb.
Az egyik jelenetről a másikra való áttérés zene vagy blackout által történik. A párbeszédek jók, és a fajelméletről szólóktól a rég várt aranyhalacskát taglalóig mozognak, mely aranyhal bárki lehet a halak közül, színtől és fajtól függetlenül. Ő a messiás-hal, a kiválasztott, és eljövetelét mindenkinek ki kell érdemelnie. Így hát rövid időre túlzott udvariasság szükségeltetik, hátha felbukkan az aranyhalacska. A halak szervezkedni kezdenek, és az a javaslatuk, hogy teremtsenek valahogy párbeszédet az Emberrel, akit követnek, hívják fel magukra a figyelmét – mégpedig olyasvalamivel, ami egyébként meghaladja a képességeiket: olvasással, illetve írással. Ennek jegyében úgy döntenek, hogy üzenetet írnak neki: ce ai (mi bajod), amiből ceai (tea) lesz. A történetnek nincs megoldása, hirtelen ér véget, egy olyan nyomvonalat használva, ami új értelmezési irányt körvonalazhatott volna. A hal-bábok végig jól kezeltek, a látvány eléri a várt vizuális hatást, a történetet pedig tisztaság és humor jellemzi.
Pultos lidércnyomások
Koncepció, zene, tervezés, játssza: David Zuazola
Rendezők: Marek Chodaczysnki, Manuel Dias, Merlin Puppet Theatre, Toni Tumbau, Liliana Palacio, Anurupa Roy, Chiafi Hsu
Az Idő-játék azáltal hat a nézőre, ahogyan újraalkot egy lidércnyomásos világot. Egy egész bestiárium kerül napfényre az iskolaévek alatti megfélemlítések reakciójaként, miként ezt a mesélő-bábos nyíltan meg is vallja. Az előadás hét jelenetből áll (mind a hetet más-más rendező vitte színre). A kiinduló gesztus, azaz hogy életet lehelnek a bábokba – a bábfigura megalkotása végett a bábszínész hajából vett tincs áthelyezésével – nemcsak szimbolisztikája miatt vonja magára a figyelmet, hanem az identitáskölcsönzés révén is – a kettéválás igen világos a zárójelenetben (egy felkavaró egyszerűségű, erős és megindító jelenetről van szó – egy kitűnően megrendezett végtelenbe helyezéssel). Kemény történetek ezek, és mindeniknek a kiindulópontját egy-egy, a diákévek alatt hallott köznév képezi: madárijesztő, halál, bizarrság, féreg, vámpír, földönkívüli, marionett. Az ecsetkezelés szándékosan vastagított – sokszor el egészen a groteszkig, a történetek tartalommal telítettek és rövid jelenetekbe sűrítettek (a hét jelenet hét-hét percet tart), és egy-egy vers- és álommomentummal színezett freak show-ban adják vissza a vívódásokat, lelki tortúrákat. A kis bábfigurák által képviselt szereplők fájdalomtól vagy az állandó harc megvívásának kényszerétől eltorzult arcok vonásait öltik magukra. A feszültség a történetek tömörségéből és az erős szuggesztiókból ered; például a féregnek szidalmakat és popcornt gyúrnak le a torkán, a vámpír az éjszaka foglya, az emberek pedig, akik meggondolatlanul használják az időt, a nappal foglyai, az emberi szíveket szemeteskukákból halásszák ki, a napokat és évszázadokat rovásfára vésik fel, ami, a hegek feljegyzésével, elhozza a zsibvásárban pellengérre állított szirén és egy nő elrablására küldött földönkívüli önámítására és szabadulására tett próbálkozásait is. Az Idő-játék kemény, (ön)exponálással színre vitt előadás, a gondolatokat folyamatosan fenntartó történetekkel, mely a memória-mankóra apellál és mindarra, amit az előadóművész „evidens mágiának” nevez.
A báb vezeti a bábjátékost
Napsugár Bábszínház, Békéscsaba
A helység kalapácsa, színpadra alkalmazta: Tasnádi-Sáhy Péter, rendező: Béres László, tervező: Bodnár Enikő, zeneszerző: Cári Tibor, koreográfus: Dávid Attila. Játsszák: Soós Emőke, Gyarmati Éva, Balázs Csongor, Biró Gyula, Czumbil Örs, Lovas Gábor és a zenészek
Az előadás alkotói által eredetileg javasolt forma a storytelling, amely jelenetekbe fordul át – ezekben összefonódik és egymást erősíti a színészi játék és a bábkezelés, az énekhang és a hangszeres zene. A színészek különböző hangszereken játszanak, a hangtér-építés szükségleteinek függvényében váltogatva őket: fúvós, vonós, billentyűs hangszerekről van szó, melyeket elképesztő módon váltogatnak, könnyed és a konvenciókban is furfangos be- vagy kilépésekkel. A történet, melynek alapját Petőfi Sándor A helység kalapácsa képezi, tulajdonképpen egyik fikciós keretből a másikba való átcsúszás, direkt megidézésekkel (mint például a kántor esetében). Egy múzeum néhány teremőre életre kelt egy falusi világot. A kiállítási, érinthetetlen tér a falusiak (és nem csak) típusbeli vonásai alapján kerül újraalkotásra, a kocsmázás előtt egyházi énekeket dúdoló öregekkel (ahol hitelre isznak, a fogadós kisasszony szigorú számításai alapján, aki minden báját beveti, csak hogy eladhassa italát). Nem hiányoznak a hatalmi harcok sem (olyan képekkel, amelyek mozitechnikai eszközökre apellálnak). Egyébként úgy tűnik, hogy a falu egész élete ének és veszekedés között zajlik.
A jól mozgatott bábok, illetve a precízen és örömmel játszó színészek hozzáértéssel kezelt szelíd öniróniával és különféle technikákkal viszik színre a humorral teli forgatókönyvet. Az előadás vége felé érzékeny, gyönyörű képek tűnnek fel: a báb kézen fogja a bábjátékost, és körbevezeti őt a dramaturgiailag, színészileg és bábkezelés szempontjából oly jól megkreált területeken.
