Skip to content

Kezdetek

A NAPSUGÁR RÖVID TÖRTÉNETE

  Az 1949. Szeptember 9.-én (a három darab kilences a számmisztikában a sátán napja, János Jelenéseinek Könyvére visszavezetve a 666 fordítottja) megalakult együttes műsora és színvonala sem sokban tért el a többiétől. „A megszervezett csoport szakmailag képzetlen volt, bábos emlékeik alig voltak, csupán azt sejtették meg, hogy a bábjáték igen nagy jelentőségű, hatásos eszköz a gyermekek nevelésében.” ( 1 )

A Mesevilág Bábegyüttes mindössze két dologban különbözött kortársaitól; abban, hogy akkor alakult meg, amikor azok többsége kezdett szétszéledni, mag hogy fenn tudott maradni, és mintegy másfél évtized leforgása alatt jelentős hazai és nemzetközi sikereket ért el.

  Az együttes kezdeti lépéseit taglalva sokszor a szerencsére hivatkozunk. Ez korántsem kisebbíti azoknak az érdemét, akik vezették, irányították, vagy segítették a kibontakozást, a sikerek elérését. A szerencse épp olyan szükséges alkotó eleme a művészi eredményeknek, mint a tehetség, vagy a működést biztosító gazdasági, a szellemi, politikai körülmények.

  Szerencsésnek kell mondani azt is, hogy Gellért Erzsébet került az együttes élére. Kiválasztása éppen olyan rögtönzés eredménye, mint bármelyik „káder” kiválasztása abban az időben. Azt szokták mondani szakmai szócséplések alkalmával, hogy a színház olyan, mint a foci: mindenki ért hozzá, kivéve azokat, akik éppen csinálják. Gellért Erzsébet lehetett volna komisszár, „ejtőernyős ”, könnyedén azt is eljátszhatta volna, hogy mindent tud, hiszen a frissiben összeverbuvált együttes tagjai sem sejtettek semmit vállalkozásuk nehézségeiről. Mit sem tudtak dramaturgiáról, szcenikáról, de még talán a kasírozásról sem. Hályogkovács módjára vágtak bele a dolgok közepébe. Vezetőjük nem azzal állt elébük, hogy megmondja, kinek mit kell tenni, hanem hogy együtt megpróbálják felfedezni ezt a világot, a színház, a bábjáték világát. Gellért Erzsébet tanfolyamokra járt, az Állami Bábszínház előadásait látogatta, megpróbált megfelelni a nyomasztó feladatnak.

  Tudta, hogy mit nem tud. Ez a bölcsesség kezdete. Nem az ostobák csalhatatlanságával látott munkához, hanem a józanok módszerességével. Nem könnyű sikerre vágyott. Akkor bizonyára talált volna csillogóbb, látványosabb és kevésbé kockázatos feladatot. Mi lehetett az a kohézió, amely együtt tartotta az első kis társaságot? Valószínűleg a játék öröme és vezető személyének kisugárzása.

  Hivatásos színházat lehet csinálni parancsszóval is. A megélhetés, vagy a jobb megélhetés jellemtaposó ereje el tudja fogadtatni ideig-óráig az alkalmatlan vezetőt is. De amatőröket mi más tarthat össze, mint az, hogy jó együtt lenni. Művészi eredmények még nincsenek, csak a társas játék öröme késztethet embereket arra, hogy szabadidejüket egymással töltsék.

  Az első években a szereplések jelentős hányada úgy zajlott le, hogy nagyobb politikai megmozdulások, választások alkalmával az együttes megjelent a helyszínen, és az utcán felállított paravánon az alkalomnak megfelelő szatirikus, politikai élű kis darabokat játszottak, természetesen központi kiadványok alapján. Az együttes igen mozgékony volt, nagyon sok helyre eljutott. Az ilyen alkalmi műsorok elkészítésére nagyon kevés idő állt rendelkezésre, de a fellépések száma egyre nőtt és a siker sem maradt el: az egyre humortalanabb időkben az egészséges emberek természetes ösztöneit elégítették ki a vidám bábjelenetek, paródiák.

  Az együttes elsősorban Békéscsabán játszott, de mind több meghívás érkezett a megye más városaitól és kisebb településeitől is.

  Az épp hogy csak alakuló közösség egészséges szellemét és vezetőjük józan ítélőképességét dicséri az a tény, hogy akkor kezdik el felismerni a leselkedő veszélyt, amikor annak még nincsenek nyilvánvaló jelei. A gyakori fellépések elemzésre késztetnek, a tapasztalat – jórészt a közben megtartott szakmai tanfolyamok segítségével – magasabbrendű igényeket támaszt önmagukkal szemben. Már nem elégednek meg a hevenyészett, szedett-vedett kiállítással, azt is sejteni kezdik, hogy a bábjáték legalább annyira képzőművészet, mint amennyire színház. Már az első év végén kicserélik a sok munkával és lelkesedéssel elkészített, ám nehézkes, ügyetlen színpadot. Textilborítású, vizuális hatásában is visszafogottabb, éppen ezért sokféle játékra alkalmas mobil paravánt készítenek, ami hosszú időre a későbbi Napsugár állandó színpada lesz.

  A Városi Tanács VB Művelődési Osztályának elődje, a Városi Szabadművelődés javaslatára 1952-ben a Postás Szakszervezet veszi át a csoportot. Ez fontos lépcsőfok, mind anyagi, mind tárgyi „hivatalos” nyelven úgy mondják: dologi) feltételek szempontjából jóval kedvezőbb helyzetet jelent. Műhelyt, raktárt és játszóhelyiséget kapnak az 1. Számú Postahivatal épületében. A Postás szakszervezet még új tagokat is toboroz: megjelennek az első férfiak.

  A megváltozott körülmények a produkciókat is jótékonyan befolyásolják. Kidolgozottabb, színvonalasabb előadások készülnek. A három kisgida, a Kerek kő, a Terülj táska ugyan még a „közös zsákból”, a Népművészeti Intézet kiadványaként jut el Békéscsabára, de az utóbbi mindenképpen figyelmet érdemlő vállalkozás.

  A Terülj táskára, felfigyel a Népművészeti Intézet, és budapesti vendégjátékra hívja meg az együttest. Az előadás után vitát rendeznek, ahol sok elismerő szó hangzik el. Háromévi működés után először méretnek meg a szakma színe előtt, először hallanak elemző értékekést munkájukról, amelynek hatását eddig csak a nagyközönség reagálásain mérhették le.

  De nem sokáig örülhetnek a budapesti sikernek, mert otthon rossz hírek várják a csoportot. A hivatalnok packázásai, melyre már egy szomorú dán királyfi is panaszkodott több száz évvel ezelőtt, mit sem halványultak az idő múlásával. Egy ráérős aktakukac most éppen azt süti ki, hogy az a postaépület, amelyben az együttes dolgozik és játszik, HIVATALOS HELY, ahová IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET! Illetékes elvtársak rövid úton és a kor szellemében oldják meg a problémát: állandó belépőt  kapnak a csoport tagjai. Ez zseniális megoldás, a közönség azonban nem léphet be az épületbe. A bürokrácia egy huszárvágással megteremti az eszményi bábszínházat, kiiktatva az egyetlen „zavaró tényezőt „, a nézőket.

  Hamarosan kiköltöznek a posta épületéből, majd 1953 telén a Széchenyi-liget melletti Közalkalmazottak Szakszervezetének Művelődési Házában kapnak helyet. A postásoktól a Közalkalmazottak Szakszervezete veszi át a csoportot. Új gazda, új lelkesedés. Az új otthon bábelőadások számára ideális méretűnek bizonyul. Ráadásul kiderül, hogy a színpad padlózata könnyesén kibontható és fölszedhető. Így valódi „árokban” játszhattak végre, mint az „igazi” bábszínházak színészei. A nézők látószöge kedvezőbb lett, nem a színpadra felállított 170 cm-es paravánt kellett nézniük, hanem a magasságot mindössze 60 centivel megemelve, a gyerekek szemvonalában zajlottak az események. Ráadásul zsinórpadlás is volt, ami megkönnyítette az átdíszítéseket. Az új technikai lehetőségek mind merészebb vállalkozásokra ösztönöztek.

  Elhatározták, hogy bemutatják Tamási Áron  Búbos vitéz  című játékát. Az Állami Bábszínház műsoráról „lesik le” a tervüket, amely – mint hamarosan kiderül – alaposan meghaladja erőiket.

  Az előzően önállóan megtett lépések után ezúttal már az előkészületek is elbizonytalanodást mutatnak. Elfogadják az Állami Bábszínház segítségét, az ott lévő gipsznegatívokról elkészíthetik a bábfejeket. Ez azt jelenti, hogy átveszik Bod László kész figuráit. „A bábfejeket a csoport ügyesebb tagjai Budapesten készítették el, majd a bábuk többi részét már Békéscsabán dolgozták ki. Igen szép, dekoratív bábuk és díszletek kerültek ki a bábosok keze alól” (2). Már a próbák kezdetén kiderül, hogy a vállalkozás túlnő a csoport lehetőségein.

  „A Népművészeti Intézet sietett a segítségünkre. Ők hívták fel a figyelmünket, hogy a csoportnak nem az a feladata, hogy egy állami színház produkcióját vegye át. Az Intézet tanácsára kisebb, egyszerűbb darabokat kezdtünk tanulni.”( 3 ) Sorra bemutatják Szilágyi Dezső óvodásokhoz szóló Mackó Mukik – sorozatának darabjait, majd a Piroska és farkast. Az együttes megmaradt tagjai közt visszatér a régi, egészséges szellem, a kedélyek megnyugszanak.

  Újabb lendületet ad az immár Napsugár névre átkeresztelt együttesnek a prágai Spejbl és Hurvinek Színház magyarországi vendégjátéka. A Skupa professzor vezette, ekkor fénykorát élő együttes a Jókai Színházban is fellép. A Napsugár meghívja a társulatot egy előadására, amely után kötetlen baráti beszélgetést folytatnak „S + H” – ékkal, ahogy hazájukban és a szakmában emlegetik őket. Aztán a meghívást viszonozzák: a Napsugár tagjai is megtekintik a csehek előadását. Az együttest lenyűgözi a világhírű marionettszínház precizitása, technikai felkészültsége, az apparátus tökéletes professzionizmusa.

  Nem sokáig örülhetnek Skupáék biztató szavainak, mert a sok buzgalommal felszerelt kicsiny színháztermüket megint csak el kell hagyniuk. A Közalkalmazottak Szakszervezetének Művelődési Házát azonnali hatállyal megszüntetik.

Gellért Erzsébet nem hagyja magát. Már másnap helyet szerez az akkori Balassi Művelődési Otthon (később Megyei Művelődési Központ) padlásán. Az igazgató azonban hallani sem akar arról, hogy véglegesen befogadja az együttest. Hónapokig tartó huzavona után a  Viharsarok -ban (a Békés megyei Népújság elődje) cikk jelenik meg „ Szükség van Békéscsabán bábszínházra ?  ” címmel, amely ecseteli a Napsugár kálváriáját és kétségbeejtő helyzetét. Az írásra egyetlen szervezet, a Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezete reagál. Közlik, hogy készek segíteni, átveszik az együttest. Kiderül az is, hogy a Balassi nagytermének színpadát korábban a KPVDSZ építette a saját költségvetéséből, amiért mindössze annyit kértek ellenszolgáltatásként, hogy ott időnként rendezvényeket tarthassanak. Most benyújtják a számlát: a színpadért cserébe biztosítsanak egy próbatermet a bábosoknak, vasárnap délelőttönként pedig adják át a színháztermet bábelőadások céljára.

  A Balassi igazgatói székébe új ember került, aki szívesen visszafogadta a hajléktalanokat. 1957, 1958, 1959 az újbóli magára találás és a sikeres szereplések évei a Napsugár életében. Még semmi jelentőset nem hoznak létre, de működnek, újabb darabokat tűznek műsorra.

  „1956 után mind több és több hozzánk érkező belföldi és nemzetközi bábos hír meg dokumentum rádöbbentett bennünket arra, hogy a bábjáték ma már nem egészen az, amit eddig tesz Látnunk kellett, hogy ez a gyakran elhanyagolt, lenézett művészeti ág kezdi elfoglalni méltó, megérdemelt helyét. Hallottuk, olvastuk a nemzetközi bábfesztiválok híreit. A hozzánk érkező képek pedig a fesztiválokon szereplő csoportok megoldásairól számoltak be. (. . . ) Egyre több helyet kap a bábszínpadon a mozgás, a zene, a pantomim. Már nem csak állat- és emberfigurák személyesítenek meg jellemeket, hanem tárgyak, csupasz emberi kezek is lehetnek különféle gondolatok kifejezői.” ( 4 )

  Egy huszonéves fiatalember eszmélését mondják el ezek a szavak. És az új idők, a nyitás, a merev formák szétzúzása éppen akkor következik be a világban, amikor ő is megérett már e változások véghezvitelére.

  Gellért Erzsébet pedig még egyszer jelesre vizsgázik bölcsességből. 1961–ben átadja a stafétabotot annak a fiatalembernek, akiről pontosan tudja, hogy képes megvalósítani mindazt, amihez az ő ügyszeretete, embersége, talpraesettsége már kevés lenne.

  A Napsugár egy huszonhat éves fiatalember, Lenkefi Konrád bontakozó egyénisége hatására válik jelentős hazai, majd nemzetközi tényezővé.

  Lenkefi 1952-ben, tizenhat évesen kerül az együtteshez. a „postás” korszakban, amikor a százszázalékosan feminin különítménybe először érkeznek néhányan az erősebbik nem képviselői közül. Saját bevallása szerint merő véletlen, hogy a Napsugárhoz került. „Már ötéves koromban szenvedélyes rajzoló és festő voltam. Ráadásul balkezes. E kettő közül az egyik is elegendő lett volna, de így e két vonással csodabogárnak számítottam négy testvérem között. Tisztes szegénységben élő családban születtem. Sem a szüleim, sem a rokonság nem bántott a rajzolás és a balkezesség miatt. Szelíd elnézés övezte gyermekkoromat és azt sem mondhatom, hogy bármiben akadályoztak. Sőt, lehetőségem volt tizenöt éven át arra, hogy kiváló művésztanárok szakköreibe járjak rajztudásom fejlesztésére. Szeretettel emlékezem vissza gyermekkorom mestereire: Lipták Pálra és Mokos Józsefre, majd tanítóképzős éveim nagyszerű festőművész tanárára, a gyulai József Dezsőre.”( 5 )

  A kiskamasz természetesen  világhírű   akar lenni, mint minden ambiciózus gyerek ebben a korban. A tömör és szemérmes önvallomás azonban egy önmagával szemben mindig szigorú művész őszinteségébe csap át: „Valamikor kamaszkorom végén döbbentem rá, hogy ami a festészetet illeti, legfeljebb jó iparos lehetnék.”( 6 ) Nem a félreértett zsenik útját akarja járni. És azt is idejekorán felismeri, hogy mindenütt lehet középszerűnek lenni, csak a művészet területén nem érdemes.

  A bábjáték elsősorban mindig a képzőművészeket vonzotta. A 20. Századi magyar művészi bábjáték jelentős alkotói – az egy Orbók kivételével – valamennyien a képzőművészet felől jöttek.

Lenkefi esete mégis rendhagyó, legalább annyira, amennyire a Napsugár indulása különbözik a többi jelentős hazai együttesétől. Lenkefi akkor kerül a Napsugárhoz, amikor az még nem hozott létre, figyelemre érdemes produktumokat, és amikor máshol sincsenek figyelmet érdemlő bábos alkotások, pontosabban még nincsenek figyelmet érdemlő együttesek sem.

  Lenkefi tehát itt jár iskolába, itt tanulja meg a bábjátékos mesterséget. Előbb játékosként, majd Gellért Erzsébet tervezői feladatot ad ifjú felfedezettjének: az 1960-ban bemutatott Furfangos nyulacskák, Marija Polivanova egyfelvonásosa és Végh György Juliska Plöm-plöm királynál  című komédiája újdonságnak számított mind az együttes addigi produkcióihoz képest, mind pedig abból a szempontból, hogy Magyarországon mindaddig nem játszották.

  Csak 1961 februárjában kerülhet sor újabb bemutatóra, amellyel Lenkefi rendezőként is bemutatkozik. A műsor két darabból áll, mindkettő először szerepel magyar bábegyüttes színpadán. Balogh Beatrix: Télapó kisinasa  című bábjátéka sok tekintetben újszerűnek számított a hatvanas évek elején: „beszélő” figura csak a címszereplő, a többiek zörejekkel fejezik ki szándékaikat. Ezt a rendező úgy oldotta meg, hogy különféle játékok csörgő-zörgő-sípoló hangjaival folytatott „párbeszédet” a kisinas. Az ajándékokra váró gyerekeket cipők személyesítették meg, de fontos szerepet játszott egy ébresztőóra is: izgatott ketyegése köszöntötte a gyerekeket, figyelmeztette a kisördögöt a tennivalóira. A műsor másik részében Milan Pavlik: Hóemberek  című lírai játéka három kétségbeesett hóemberről meg egy gazdátlan kiskutyáról szól, sok emberséggel és nem csekély tanulsággal.

  Mi sem természetesebb ezek után, hogy amikor ’61 júliusában Gellért Erzsébet megválik az együttestől és a várostól, Lenkefi veszi át a vezetői posztot. Gellért Erzsébet több mint egy évtizedes munkássága felmérhetetlenül nagy értékbázisa volt az együttesnek.

  A mindössze huszonöt éves Lenkefi hatalmas energiával és ambícióval folytatta a munkát. Az első erőpróbát az 1962-es Békéscsabai Bábjátékos Tájkonferencia előkészítése, megszervezése és nem utolsósorban az együttes részvétele jelentette. A Napsugár négy produkcióval szerepelt: egy Móricz- mese feldolgozással ( Kisegér , bábszínpadra írta Balogh Beatrix), a Hóemberek –kel, Kós Lajos: A szoba meséje  című bábjátékával és Kovács Ildikó Vásár  című Weöres Sándor-verscsokrával. Különösen ez utóbbi hoz elsöprő szakmai sikert, majd nemsokára nemzetközi elismerést.

  1962-ben Budapesten eljátsszák a produkciót az Állami Bábszínház 15 éves jubileuma alkalmából rendezett ünnepségsorozaton. Az eseményen az UNIMA akkori teljes elnöksége jelen van. Az itteni fogadtatásnak köszönhető a Napsugár első külföldi meghívása. Néhány év leforgása alatt a nemzetközi találkozók ismert résztvevőivé válnak. 1964-ben Karlovy Varyban járnak az Amatőr Bábegyüttesek I. Nemzetközi fesztiválján, 1965-ben a szicíliai Mandorlo in Fiore rendezvényeire kapnak meghívást. Itt a Vásár mellett újabb produkcióval is bemutatkoznak: egy folklór- revüvel, amelynek Éljen a tavasz!  A címe. Közben – még 1963-ban – első ízben nyerik el a „Kiváló Együttes” címet, amelyet később még két alkalommal megkapnak.

  1965 eseménydús esztendő a Napsugár életében. Áprilisban megrendezik az I. Békéscsabai Bábjátékos Napokat, amely egybeesik az együttes fennállásának 15 éves évfordulójával. A jubileum alkalmából kiállítást rendeznek az elmúlt időszak bábjaiból, dokumentumaiból. Az Éljen a tavasz!-szal elnyerik a „Legjobb együttes” megosztott első díját, Lenkefi Konrád pedig Etűdök című szólóműsoráért kapja meg az egyéni játék első díját. Az év végén a Magyar Televízió felveszi két legsikeresebb műsorukat. De ami mindennél fontosabb: megkezdik az előkészületeket Bartók: Cantata profana –jának bemutatására. Lenkefi úgy tervezi, hogy a következő esztendőben, a II. Békéscsabai Bábjátékos Napokon kerül sor a premierre.

  „A Cantata profana bábszínpadi feldolgozásának lehetőségére Kovács Ildikó, a kolozsvári Állami Bábszínház rendezője hívta fel a figyelmemet egy levélben. Őszintén be kellett vallanom akkor, hogy Bartók Béláról és e művéről keveset tudok. A tanítóképzőben kaptunk ugyan némi tájékoztatót Bartókról, de ez néhány életrajziadat, néhány mű megemlítésén túl nem terjedt. Először is vettem egy lemezt, és napokon át újra meg újra meghallgattam a Bartók által átköltött balladát és zeneművet. Nagy hatással volt rám mindkettő. Ez a hatás azonban korántsem volt megnyugtató. Elsősorban nem a nyugtalanított, hogyan lehet ezt a művet bábszínpadra feldolgozni – első benyomásom egyébként is az volt, hogy a bábjátéknak e műben semmi keresnivalója nincs – hanem az, hogy nem tudtam felmérni, rendszerezni, áttekinteni.”(7)

  Évekig hordozza magában a tervet. Érzi a rendkívüli lehetőséget. Nekibuzdulások és elkeseredések váltják egymást. Az anyag nem akar formát ölteni. Folytonosan az illusztráció réme kísért. Hogyan lehet felnőni és főleg: a nézők számára hozzáférhetőbbé tenni a „szikár, szigorú zenész” tömörségben is monumentális drámáját?

  1966-ban egy hónapot tölt Romániában. Járja a magyarok meg románok, lakta falvakat. „Sikerült olyan élményeket gyűjtenem, amelyekben egyébként – alföldi ember lévén – nem részesülhettem volna: megérezhettem a fenyvesek, a hegycsúcsok, a mélységek, a vadon hangulatát. Mindezek segítettek a Cantata-téma megértésében, annak a földnek és népnek a megértésében, amelynek ős-életében gyökerezik öregapó és kilenc szép szál fiának története.”(8)

  A próbák nehezen indulnak. Hallgatják a zenét, vitatkoznak, a rendezőnek számos ponton meg kell védenie elképzelését, meg kell győznie társait az elgondolás helyességéről. A gyakorlati munka újabb nehézségeket hoz: a zene és a látvány sehogy sem akar illeszkedni. Az elképzelt hatásos mozgások nem igazán a zenéből fakadnak.  Minden mozzanatért meg kell kínlódni.

  A II. Bábjátékos Napokon nem kerülhet sor a bemutatóra. Ez volt az első – és mindmáig utolsó – olyan bábos rendezvény Békéscsabán, amelyen a Napsugár nem tartott bemutatót. Ifj. Bartók Béla nem járult hozzá a mű bemutatásához. Mint az amatőr együttesek általában. Bizonyára a Napsugár sem volt tisztában a szerzői jog komolyságával.

  A szomorkodásra nem maradt idő, mert 1966 őszén egy-két évvel korábbi NSZK-meghívásnak kellett eleget tenni. A X. Bochumi Nemzetközi Bábfesztiválon léptek fel, amelyet egy Ruhr-vidéki turné követett. A sikeres vendégjáték müncheni szerepléssel ért véget.

  Hazatérve örömteli hír várta a társulatot: újabb tárgyalások eredményeképpen sikerült rávenni ifj. Bartók Bélát, hogy megtekintse a Cantata főpróbáját. Bartók rendkívüli komolyságára jellemző, hogy azt kérte: egymás után kétszer játsszák el a művet, hogy minden apró részletet meg tudjon figyelni. A megtekintés után beszélgetésre került sor, amelynek végén az illusztris vendég hozzájárult a produkció bemutatásához. Az első nyilvános előadásra egy Bartók-emlékműsor keretében, a Jókai Színházban került sor.

  A Napsugár a Cantata profaná-val az ország jelentős művészegyüttesei közé emelkedik. Országos lapok elemzik az előadást. A budapesti vendégjáték kapcsán a Muzsika című folyóirat közöl kritikát, a III. Pécsi Bábfesztiválon két díjat kap. A Napsugár híressé lesz.

  A rendkívüli sikernyomasztó felelősség, most már mindent ehhez mérnek, most már mindig ezt fogják számon kérni.

A következő esztendőben az UNIMA védnöksége alatt működő nemzetközi fesztivál rangjára emelkednek a Békéscsabai Bábjátékos Napok. Az I. Békéscsabai Nemzetközi Fesztivál díszvendége és a zsűri díszelnöke Szergej Obrazcov. A Napsugár új produkcióval készül a találkozóra, Debreceni – Somlai: Hüvelyk Matyi  című bábjátékát mutatják be. Az előadás – amelynek tervezői munkájáért Lenkefi Konrád egyéni díjat kap – az egyik legtöbbet játszott előadása lesz az együttesnek.

  1970-ben ismét Békéscsaba a fesztivál házigazdája, e két produkcióval mutatkoznak be. A megnyitó ünnepségen Bartók: Magyar népdalok című művére készült bábkoreográfiát játszották, a záró esemény pedig egy meseparódia volt, Nem volt és nem is lesz  címmel.

  1971-ben először egy szerb vásári játékból készült komédiát , a Varázsládát  , majd Alena Tomasová : Lízinka című bábjátékát tűzik műsorra . Ősszel újabb felnőtteknek szánt műsorra , Ez mind az utcán hevert  című szatirikus etűdsorozatra készülnek .

  1972 nemcsak a következő csabai találkozó esztendeje , de egy újabb országos és ezúttal valóban össztársadalmi esemény kapcsán a figyelem középpontjába kerülnek . A „Ki mit tud?” volt az első fórum , ahol a magyar bábművészet az országos érdeklődés középpontjába került . Ez olyan mély nyomokat hagyott az emberekben, hogy az igazi, „komoly” bábjátszást a Bóbita, a Napsugár és más együttesek szereplése nyomán kialakult kép jelentette. Ez sikert hozott a pécsi és a békéscsabai bábosoknak és rajtuk keresztül az egész műfajnak.

     A szereplés országos elismertséget hozott a Napsugárnak és országos elismerést a bábművészetnek. 1974-ben került sor az együttes fennállásának 25 éves jubileumára. A IV. Békéscsabai Nemzetközi Bábfesztiválon Kovács Ildikó játékával: Cini Samu kalandjai –val szerepelnek, majd a „születésnap” eddigi legnagyobb szabású turnéjukat hozza: Latin – Amerika három országában, Venezuelában, Peruban és Argentínában járnak. A három ország 15 városában 70 nap alatt 78 előadás tartására készülnek. A vendégszerplés kiemelkedő eseménye a Caracasi Nemzetközi Színházi Fesztiválon való részvétel. A Művelődésügyi Minisztérium illetékesei felháborodva veszik tudomásul, hogy a magyar színházkultúrát egy amatőr együttes – bábegyüttes fogja képviselni Caracasban .

  1977-ben bemutatott Micimackó –nál érezni lehet, hogy a frappáns és magabiztos technika meg a képzőművészet következetessége emeli az átlagszínvonal fölé. Az együttes tagjai mindent tudnak már a legkülönfélébb technikák lelkéről. Az olyan tisztán táncos formanyelv elsajátítása, mint amit a Bartók – darabokban láthatunk, semminemű problémát nem jelent a játékosoknak. A puritánság itt azért fontos, mert nem csak a mozdulatok nyelvén teremtődnek meg a karakterek.

   Az együttes fennállásának 30. évfordulóján a Megyei Tanács Városi Bizottsága díjat ad át az ünnepeltnek.

   Több alkalommal felvetődik a nyolcvanas évek derekától, hogy – a Bóbita , a Harlekin és a Ciróka mintájára – a Napsugár is váljon profivá. A működést persze abban az időben csakis a színházi struktúra érintetlenül hagyásával tudták elképzelni, vagyis a város színházának tagozataként. ’84 májusában Lenkefi Konrád így nyilatkozik a Népújság hasábjain: „Sokan úgy hiszik, van ez az együttes, ők egyszerűen profikká válnak, és ezzel el van intézve. Igen ám, de a tagok közül alig tudnék egyet-kettőt felsorolni, akik otthagynák eredeti szakmájukat. S ez még csak a bábszínészek kérdése. Emellett meg vagyok győződve arról, hogy megfelelő önálló objektum nélkül nincs értelme hozzáfogni e színház szervezéséhez, erre pedig, úgy hiszem, egyelőre nincs kilátás. Jól képzett technikai apparátusra is szükség lenne…Folytassam?”(9)

  Két évvel később a Művészeti Bizottság üléséről olvashatunk, ahol ismét szóba került egy hivatásos bábszínház létrehozása, amely azonban már nem a Napsugár lenne. Íme az újabb elképzelés: „Szükség lenne egy, a színházhoz szervezetileg kapcsolódó, de önálló művészeti vezetéssel működő báb- és gyermekszínház létrehozása. Természetesen a Napsugárral szoros együttműködésben. Az ifjúság művészeti nevelése nem elhanyagolható feladat.”(10)

    Tervekben, ambícióban nincs hiány. Immár nem egy, hanem két bábszínháza lesz a városnak, szoros együttműködésben. Egy hivatásos, meg egy műkedvelő.

    1990-ben a IX. Nemzetközi Bábfesztiválon bemutatják Alena Tomasová felújított Lizinkája mellett az eddig megtett út összefoglalását, a kísérletek és eredmények szintézisét, a Prokofjev zenéjére készült Hamupipőké –t .

     Kétségtelen, hogy valamiféle szépség-kultusz, az alkotó esztétizáló hajlandósága lengi át ezt az előadást is, mint tulajdonképpen Lenkefi valamennyi tervezői munkáját. A mozgás tökéletes pontossága, amely eddig ilyen egyértelműen talán csak a Magyar táncok – ban volt tetten érhető, itt egy kifinomult elegancia köntösében jelenik meg. Ez jellemzi a művész utolsó befejezett munkáját, a Hüvelyk Matyi – t is, amely valójában egy korábbi előadás teljes újragondolása és újrateremtése. Már nem vállalja fel a dikcióból fakadó buktatókat, inkább a play back élettelenségét teszi helyébe. A Hüvelyk Matyi egy újabb út kezdete. A zene közege, a musical világa épp oly közel áll Lenkefihez, mint a század klasszikusainak hangja.

      Az út félbe maradt. Az alkotó eltávozott közülünk.

A Napsugár Bábegyüttes történeti áttekintése idézet Balogh Géza : A Napsugár fél évszázada című könyvből.