Szerintem?
Szerintem?
(A teljesség igénye nélkül)
Írta Lovas Gábor
Három napig elszakadva a földtől „kinn és benn, fenn és lenn” – négydimenziós mozgások (mozgatások) közepette röpködtünk! Ez a rövidnek tűnő hosszú hétvége kiadósan megmozgatott minket is. Természetesen nemcsak fizikailag, hanem – és elsősorban – lelkileg, szellemileg. Döbbenetes volt a tanulság, amivel nyugtáztam a fesztivált; „vannak még olyan népek errefelé, akik szomjúhozzák a művészetet!”
Azt a művészetet, ami eredeti, ami nemcsak igényeket szolgál ki, de igényteremtő is!
Úgy rémlett, nincs még egy olyan komplex összművészeti ág, mint a bábszínház, és nincs még egy ilyen absztrakt kifejező forma, mint az eszközök átlelkesítésével kommunikáló élő színpadi játék.
És az emberek jöttek!
Hogy milyen volt összességében?
Kicsit éltünk!
Furcsa álomszerű villanás volt ez a három nap, életszagú, telis-tele különféle hangokkal, színekkel, arcokkal, – a kis pirossipkás rikkantásaitól az orosz virtuóz időtlen mosolyáig – álomszerű élmények minden érzékünknek. Zene, szín, forma, humor, dráma, meglepetés, illúzió… Elszakadva a világtól, – bepillantás az életbe.
Volt opera és cirkusz, verekedés és szerelem, – a néző nem is sejthette, mire számíthat egy-egy előadás előtt.
Igazságérzetemnek jót tett, ahogy kelet és nyugat összeért itt nálunk.
Csak a teljesség igénye nélkül tehát;
Meglepő volt számomra, hogy az eddig általam felszínesen ismert vásári játék milyen sokféle lehet valójában. A gyermekek örökké kedvenc Vitéz Lászlójának harsányságától a Ládafia Bábszínház sokkal gyengédebb mesevilágáig számtalan árnyalat lehetséges e műfajban is. Pályi János, Fekete Dávid, Bartha Tóni, Aracs Eszter, Tatai Zsolt, Néder Norbi mind más és más tónusban megszólalva tudták éberen tartani bármely korosztály figyelmét.
Mindehhez képest a Poppen Opera Pódium törékenyen barokkos játéka egy pohár tiszta vízként hatott. Meglepve tapasztaltam, hogy milyen jól megél Nyugat-Európa egyensúlyozó klasszicizmusa épp egy ilyen forgatagban! (Mondjuk erős a zeneszerzőjük…)
Mindehhez képest most láttam először jó cirkuszt! Viktor Antonov figurái komolyan veszik hivatásukat, és a kicsiny pódium elszánt művészei, jól-rosszul sikerült mutatványaikkal hangos ovációra késztették a közönséget. Ez a rendkívüli alkotó Szentpétervárról hozta nekünk frenetikusan mozgó bábjait, amik (akik?) a jól ismert cirkuszi attrakciókkal nyűgöztek le bennünket, s végül sikító sikert arattak a fesztivál utolsó (legmelegebb) óráiban. Előadása után a gyermekek megrohamozták a megkapóan megformált bábokat, miközben a szerényen mosolygó „mágus” önzetlenül bemutatta kulisszatitkait is.
Mindehhez képest monumentálisabb eszközökkel éltek a színházi nagyszínpadon bemutatkozó produkciók. Itt egy merész, kortárs művészeti miliőbe csöppentem. „Ez már nagyfiúknak szól…” gondoltam, de nem egészen lett igazam. Mindenesetre az eddigieknél sokkal mélyebb szellemi élményt kaptam, amikor a nagyméretű díszletekkel, letaglózó fényekkel és időnként meghökkentő dramaturgiával operáló Vojtina, és Ciróka darabjait néztem. Ezt már sokkal nehezebb szavakba önteni… „A bábszínjátszás élő, és folyamatosan alakuló művészeti ág, mely reagál a korra, amelyben él.” Csúf mondat… de biztos igaz. Én nagyon örvendtem, hogy megtapasztaltam.
És az emberek jöttek!
És még jöttek nagyon messziről is…
És még… „És még sokan mások…” De túl fáradt vagyok, hogy elmeséljem…
Szóval nyugat és kelet, kecses és rusztikus, vagány és szerény, új és régi ismerősök, „kicsik és nagyok”, kezek és poharak találkozása volt műsoron. Ölelkezések a pódiumon és az ebédlőben, koccintások és beszélgetések alvás helyett…
Sűrű volt és fárasztó. Kicsit éltünk!
Most megyek aludni.
Ölelés!
L.G.
