Skip to content

Sohaország mindenkié?

Tavaly ősszel már röpült egy kört Pán Péter Békéscsabán, de a pandémia miatt csak most kezdett igazán szárnyalni az angol meseirodalom klasszikus hőse. Lázár Helga rendezése nem ígér felhőtlen szórakozást, és ez valószínűleg így is van rendjén.

Mivel saját memóriám csak egy-két, legújabb kori alkalomra emlékezett, utánanéztem, hogy a magyar színháznak mi dolga akadt eddig a mindjárt százhúsz éves, színpadon először 1904-ben debütált örökifjú legénnyel, Pán Péterrel, azaz Sir James Matthew Barnie valós személyek életrajzából is táplálkozó mesefigurájával. Zavarbaejtően rövid a lista, és úgy tűnik, a színpadi bemutatók többsége – amennyiben az alkotóknak volt rá anyagi lehetősége – megragadt a színes szélesvásznú, a gyerekközönséget és felnőtt kísérőiket egyaránt ámulatba ejtő látványosság prezentálásánál (lásd nyílt színi röptetés és társai), de ennél magasabbra, akarom mondani, mélyebbre nemigen merészkedett.

Pedig ez egy igen sötét történet, ami nem mellesleg résmentesen illeszkedik a mienkénél tónusokkal feketébb angol (gyerek)irodalmi hagyományhoz. Gondoljunk csak, mondjuk, Alice-nek Csodaországban meg máshol végrehajtott akcióira, vagy akár a kiskorúakat alaposan megnyomorgató dickensi világra. Barrie története az előző századfordulón egycsapásra sikeres lett, sőt villámgyorsan branddé vált: a könyvnek több folytatása, musical- és filmváltozata született, de a mangában vagy videóklipekben utazók, sőt a köztéri szobrászat rajongói is rendre találkozhatnak Pán Péter alakjával.

Mondom, az angolszász nyelvterületen főleg, s hogy nálunk nem lett igazán népszerűvé se eredeti, se másmilyen formájában, annak okait a szokatlan mesében lehet érdemes keresni. Pedig milyen fontos dolgokról beszél érthetően, sőt igazán érzékenyen ez a sztori! Ki akarna belenőni a felnőttek hideg, unalmas, kiszámítható életébe, amikor létezik egy olyan hely, ahol egész álló nap lehet játszani?! Egy hely, ahol nincsenek felnőttek, azaz szülők, akik előírják, mit mikor hogyan kell tenni. Aztán rövid idő alatt vágyálom és rémálom egymásba csúszik: gondoljuk csak végig, hogy a gyerekkorba beleragadt Pán Péternek mennyi minden marad ki az életéből, a felelősség- és kockázatvállalásról nem is beszélve.

És itt már a Sényi Fanni írta, Lázár Helga rendezte békéscsabai előadásról is beszélek, ami a felnőttek és a gyerekek világa közötti éles kontraszt megteremtésén eredményesen munkálkodik. A színlap tervezőként a rendezőt, szcenikusként L. Deák Rékát és Lenkefi Zoltánt jelöli: közös elképzelés lehet hát a következetes mértan segítségével összefésült, rideg színpadkép. Négyzetrácsos padlóra ugyanolyan mintájú terítő kerül a Kensington Parkbéli piknikhez, így aztán nem meglepő, hogy Wendy, Michael, meg persze szüleik ruháin is visszaköszön a szigorú minta.

Ez csak a felszín: a két gyerek szerencsére teljesen normális, vagyis őrjöngő játékkedvvel veszik birtokba a teret. És ahogy Bánky Sára e.h. meg Biró Gyula valósággal felrobbantja a színpadot, az azonnal hat a gyerekközönségre. A két rosszcsontot jobb sorsra érdemes szüleik, Soós Emőke és Czumbil Örs próbálja kordában tartani. Az előbbi az anyák szelektív hallásával és sokáig, nagyon sokáig angyali türelemmel, az utóbbi tömlőszerű nyaksáljába bújva, láthatatlanná válva tartaná magát távol a visító fejhangok gazdáitól, persze hiába.

Jó, hogy egy ismerős, merthogy teljesen átlagos családdal találkozunk már az előadás elején: érezhetően megvannak a konfliktuspontok, de azért a tartószerkezet megnyugtatóan stabil. Amit Pán Péter képvisel, az a hivatalos családimázzsal természetesen merőben ellentétes. Az ezer irányba álló hajú Kenéz Ágoston m.v. már megjelenésében is maga a rendbontás: piros hózentróger és tornacipő, bohókás kék térdnadrág és komolyságot kölcsönözni akaró zakó, a nadrágból mindig kikandikáló fehér ing. Meg persze a zöld kereplő: a saját fontosság hangsúlyozásának idegtépő, egyben minden ellenvélemény elhallgattatásának hatékony eszköze. Ez a Pán Péter igazi celeb, vagy legalábbis akként hivatkozik magára, revüsztár láthatatlan udvartartással, de mint később látjuk, a kesztyűbábot sem veti meg, ha van hallgatósága. Néma tündér(munka)társának, a Gyarmati Éva játszotta, Wendyre halálosan féltékeny Csingilingnek a fiú iránti olthatatlan rajongását mintha csak ő nem venné észre.

És még mi mindenre nincs figyelme, mennyi dologra nincs tekintettel ez a semmiféle rendszabálynak nem engedelmeskedő, a játék örömét gátlástalanul megélni kívánó különös alak. Ez nem feltétlenül pozitív jellemvonás, sőt: türelmetlen és önző, idegesítő és fárasztó fickó, aki egy jó poénért a legjobb barátját is eladná – már ha lenne neki ilyenje. Fontos pillanat, amikor Wendy, aki az anyjától hallott mesékből nagyon is jól ismeri Pán Pétert, a rég várt találkozás megvalósulása után önkéntelenül is elkezdi rendbe szedni a fiút. Fontos, mert nem marad következmények nélkül az átgondolt adaptációban, de erről később.

Békéscsabán nincs színpadi varázslat, se cirkuszi trükkök (miközben Kovács Domokos repüléskoreográfiája plasztikusan idézi meg a repülés élményét): az alkotók a tágabb-szűkebb családi viszonyokra koncentráltak inkább. Tiszteletre méltó döntés, ugyanakkor komoly terhet ró az előadásra: nem csak helyi viszonyok között tűnik soknak a majdnem nettó másfél órás időtartam. Társulat legyen a talpán, amelyik ennyi időre aktívan leköti a gyerekek figyelmét. A célközönség – mint gyerekszínházban mindig – hibátlan szeizmográfként működik: a már-már vásári hangulatú civódás, a nyílt színi üldözés és fogócska nagyon is hat, a közvetlen veszélyhelyzetre spontán és élénk nézői reakciók érkeznek, de a hosszú, kitartott csöndek, a melankóliába hajló, elkomoruló jelenetvégek érthető módon türelmetlenséget és értetlenséget váltanak ki a gyerekekből.

Hurráoptimizmusra márpedig semmi okunk nincs: a felfedezni vágyott Sohaország a fehér selyemfüggönyök mögül előbújó, átlátszó falú konténer, derékmagasságig plüssfigurákkal tömve. És bár nekem ugyan a plázák pénzbedobós játékautomatái mellett horrorfilmes asszociációim is támadtak minderről, de a nézőtéri álmélkodó hangokat hallva validnak tartom, ha valakinek ez maga a Kánaán. A lényeg, hogy ezek szerint a boldogság a tetejét kivéve egy minden oldalról zárt doboz, amin kívül helyezkedik el a nyilvánvalóan szürkébb, unalmasabb, de hát azért mégis jóval-jóval tágasabb nagyvilág.

Az inkább nevetséges, mint félelmetes Hook kapitány (Czumbil Örs) és nem éppen ragyogó intellektusú kalóznői (Soós Emőke és Csortán Erzsébet) ezt a zsebkendőnyi szigetet őrzik és védik a deviáns Pán Pétertől és az általa vezetett Elveszett Fiúktól, vagyis az előadás részben élő zenéjét szolgáltató Balázs Csongor, Lovas Gábor és Rákóczi Antal triójától. Még egy mondat a David Schuckart és Tiszai Péter jegyezte zenéről: a hangulatfestőtől az akció illusztrálásáig széles skálán mozog a muzsika, még zenei paródiákra is futja benne.

A Sohaországba repített Wendy és Michael végre megkapja a kalandokat, amikre vágyott: Pán Péter amolyan kölyök-Mercutióként vív és csapkod, míg több körben, hosszan (attól tartok, túlságosan hosszan), de végül tényleg legyőzik a galád Hookot. És akkor ott van a hogyan tovább nagy kérdése: a Darling-házaspár hazavárja gyerekeit, akik az Elveszett Fiúkat is beköltöztetik a gyerekzsivajtól immár mindörökké hangos otthonukba. Minden jó lenne, ha a vége jó lenne, de Pán Péternek nincs, mert nem juthat hely ebben a régi-új felállásban.

Wendynek pedig fel kell nőnie, sőt muszáj belenőnie az anya, a saját anyjának a szerepébe, akkor is, ha ez fájdalmas folyamat: ez utóbbit az elharapott szavakból, a néma pillantásokból érzékelheti az, akinek van erre füle és szeme. Pán Péter pedig egy ideig még a kocka foglya marad. Talán ma is arra vár, hogy valaki megkocogtassa a tárló üvegajtaját.

Jászay Tamás

You may also like...