Petőfi él és érvényes ma is!

Hófehérke és Rongy Elek után Béres László újabb értékes, emlékezetes előadással ajándékozta meg a szépirodalomra és a bábszínház különleges világára fogékony gyerekeket és felnőtteket. Petőfi Sándor komikus eposzából, A helység kalapácsából rendezett olyan zenés-táncos színházat, ahol a színészek nemcsak énekelnek, zenélnek, táncolnak és mozgatják óriásbábjaikat, hanem együtt élnek, játszanak velük – így minden egyes alakítás párossá, duetté erősödik.

(Niedzielsky Katalin kritikája)

A helység kalapácsa megszületésekor, 1844 őszén nem lett bestseller, a közönség nem értette, a kritika nem akarta érteni a viccet, a stílusparódiát. Pedig Petőfinek volt miből merítenie; a korabeli prózában és költészetben, a kései romantika eposzaiban és folyóirataiban az előkelősködő, dagályos, felmagasztaló, pózoló stílus dívott. Mindezt a költő megvetette, és helyette az őszinte, egyszerű érzelmek, a népies költészet képviselője lett, ráadásul ki is figurázta alaposan a népszerű irányzatot, amiről ítéletet akart mondani. A bírálat, a kritika jó módszere a szatíra, ám annak megértéséhez először fel kell nőni.

Nem a történet bonyolult, hanem annak tálalása, illetve a sorok közötti üzenet, ugyanakkor hálás téma a szerelmi háromszög. Szemérmetes Erzsók bájaiért ketten is esedeznek: a lágyszívű kántor és a szélestenyerű Fejenagy kovács. A versengésből mindenféle bonyodalom, összetűzés, kocsmai verekedés származik. A szerelmes sóvárgás leírására remekül alkalmas a patetikus hangvétel, a szónokias nyelvezet, a stílusvirágok, miközben a szereplők és a jelenetek a falu népét, életét is hatásosan megmutatják. Hőseink – bábok és bábszínészek – fontoskodva, pózolva díszelegnek, aztán többnyire rendesen lelepleződnek. A beszólásokból, poénokból ki-ki háttérműveltségének megfelelően többet vagy kevesebbet ért.

A mű keletkezése óta eltelt 174 év, rengeteg idő, mialatt a szerző, a műfaj, az egész irodalom csak egyre távolodott a mai olvasótól. Béres László rendezői szándéka nyilvánvaló: Petőfit és A helység kalapácsát kiemelni a feledésből, érdekessé tenni, kedvet csinálni hozzá. A Békéscsabai Napsugár Bábszínház február 24-ei premierjén egyszerre érezhettük magunkat interaktív tárlatvezetésen, rendhagyó irodalomórán, beavató színházban, miközben remekül szórakoztunk. A Sík Ferenc Kamaraszínház múzeummá alakult, a kordon mögött fél körben megjelent a múlt. Kiállítva A helység kalapácsának szereplői, embernagyságú bábok és tárgyak, fekete iskolai tábla, amire krétával írtak – a mai diákok talán még nem is láttak ilyet! Harangláb, templomi padsor, virágosláda, népihangszerek. Előtte tárlatvezetők, múzeumpedagógusok sürgölődnek, cikizik egymást, kezdődni kellene már a beavatásnak. Tárlatvezetők mint híd, kapocs múlt és jelen, irodalom és olvasó, színpad és közönség között. Bemutatják a szereplőket és a kellékeket. Egyikük Petőfi sújtásos mentéjébe bújva elmagyarázza, ha nem tudnánk, miért a legnagyobb költőnk. Azt mondja: elérhetővé, bárki számára érthetővé tette az irodalmat. Az idézett verscímek is pontosan mutatják, Petőfi jött a maga egyszerű témáival, és népszerű lett, ma talán azt mondanánk: celeb.

A piros szalag mögött életre kelnek a tárgyak. A jelenet, amikor a gyülekezet énekli, hogy „Isten báránya, te elveszed a világ bűneit”, közben perselyeznek, és párosával ülnek bábok, bábosok, Béres templomszínházára emlékeztet. Rengeteg humor és irónia kíséri végig a játékot. A hangszerek – harmonika, nagybőbő, cimbalom – szereplőkké válnak, a zenészek is szerepeket játszanak. A kisebb gyerekek felnevetnek a csattanó pofonok, huncutságok láttán.

Szemérmetes Erzsók jellemzésén igazán sokat lehet nevetni. Fantasztikus a bábmozgatós koreográfia, kiemelkedő jelenet, amikor tánc közben három színész mozgat egy bábot, vagy a kocsmai verekedés filmszerű ábrázolása, Fejenagy és a kántor között. Kiváló a szerelmi duett, a kántor megfenyegetése, földhöz kalapálása, a létra kalodaként hasznosítása.

Nem mese a mese, ha nem jó a vége. A riválisok kibékülnek, a múzeumpedagógusok pedig visszapakolják a kiállítás tárgyait.

A stílusparódia nem gyakori vendég, de hatásos, ha kedvet akarunk csinálni a klasszikusokhoz, a kerettörténet is célravezető, az embernagyságú bábok a színészek testére erősítve rendkívüli látványt nyújtottak, a színészek arcával együtt felerősítették az érzelmeket.

Petőfi Sándor művét Tasnádi–Sáhy Péter alkalmazta színpadra, a zeneszerző Cári Tibor, koreográfus Dávid Péter, tervező Bodnár Enikő. Gyarmati Éva, Soós Emőke, Balázs Csongor, Biró Gyula, Czumbil Örs és Lovas Gábor nagyszerű alakítást nyújtott, még a zenészek is Pribojszki Ferenc, Schäfer Szilveszter kiválóan kapcsolódtak be a játékba. Az alkotók hatéves kortól ajánlják az előadást.
Béres Lászlótól azt kérdeztem: hogyan kerül egy ilyen különleges irodalmi műfaj, Petőfi Sándor vígeposza a bábszínházba?

• Ennek több oka is van, egyrészt nagyon szeretem Petőfit, A helység kalapácsát, és magam is bábszínész voltam a kilencvenes évek közepétől Kolozsvárott. A bábos gondolkodás ezért a színházi rendezéseimben is visszaköszön. Sokat beszélgettünk erről a darabról a dramaturgommal, hogy vajon a mai fiataloknak szól-e ez valamiről, nem túl régi, távoli, érthetetlen szöveg ez nekik. A skanzen, a falumúzeum adta az ötletet, hogy legyen interaktív tárlatvezetés múzeumpedagógusokkal és óriás-, embernagyságú bábokkal. A múzeumpedagógusok, akik egyszercsak belefolynak a játékba és elkezdik mesélni a történetet, nem ugyanazokat a feladatokat kapják, mint egy klasszikus bábelőadás esetében. Ez egy speciális töltet, nagy improvizációs lehetőséget, szabadságot ad, hiszen mi nem bábszínészek vagyunk, hanem múzeumpedagógusok, az ismeretlen műfajt magunkra vesszük és eljátsszuk – magyarázta a rendező. Majd arról beszélt, hogy az előadás kerettörténettel kezdődik és zárul, miközben a múzeumpedagógusok között kisebb, nagyobb konfliktusok zajlanak, de ezek megoldódnak.
• Mondhatnánk: a színház nem öl, butít, nyomorba dönt, hanem gyógyít. A tárlatvezető, aki magára ölti Petőfi gúnyáját, megkérdezi: Akkor ma már nem mond senkinek semmit Petőfi? Megkérdi a nézőket: Nektek sem? Az előadás erre ad választ, reméljük. Felkelti a gyerekek, a nézők érdeklődését Petőfi iránt.

A keretjáték alapinformációt ad Petőfi életéről, elmondja, hogy ő volt az első, aki lehozta az irodalmat a hétköznapok szintjére, közérthető volt, azelőtt „nemes emberek írtak nemes dolgokról”. Mi a vígeposz, ha nem ennek a paródiája?

A rendezői szándékról Béres László úgy fogalmazott, hogy igyekeztek az előadásba belopni tényeket, amik megmaradnak a nézőkben. Reméli, sikerül azt a választ adni, hogy igen, ma is él és érvényes Petőfi. Kiemelte, hogy bábszínház helyett jobban szereti a színház bábokkal kifejezést, hiszen itt a bábszínészek, zenészek énekelnek, táncolnak, bábokat mozgatnak, hol élő színészként, hol a bábokkal jelennek meg, tehát hol prózai színház, hol musical, hol valóban bábszínház. Nagyon sok esetben a báb és a színész kettőssége együtt hat, ilyen a lassított verekedés, ahol az arc kettőződik.

A Petőfi történet mögött a színházcsinálásról is szól az előadás, amikor a színészek a lelki jelenlétet hívják segítségül, egy dühkitörés után ott születik meg az átlényegülés, ahol a színész azonosul a bábbal – emelte ki a rendező. Mint mondta, különböző értelmezési síkok vannak. A színházba járási szokásoktól, tapasztalattól függően van különböző értelmezés, hogy kihez mi jut el. Az „Ez nem Sztanyi” beszólásból nyilván nagyon kevesen tudják, hogy Sztanyiszlavszkijról van szó. Az első és legfontosabb, hogy a gyerekek számára éljen a történet. Ha már annyit értenek belőle, hogy Fejenagy bácsi szerelmes volt Erzsókba, a másik bácsi is, ezért verekedtek, akkor már volt értelme az előadásnak.

Niedzielsky Katalin