Lenkefi Zoltán: Fénykép a múltból….

A hétköznapok a bábszínházban ugyanúgy telnek, mint minden más rendes színházban. Próbák, előadások, látogatók jönnek, feladatok mennek, ám mindig van, ami megállítja a napi rutint.
A minap egy kedves hölgy érkezett be hozzám, és egy képet szorongatott a kezében. Régi fekete-fehér fotót.
– Üdvözlöm! Rudolph Erzsébet vagyok!- mutatkozott be, és egy érdekes történet kezdett kibontakozni . A mese az 1958/59-es tanévbe repít bennünket, amikor is Erzsébet harmadikos tanuló volt a Kilences iskolában (mai nevén Jankay Tibor Két Tanítási Nyelvű Iskola).
-És tudja Zolikám ki volt az én osztályfőnököm?- kérdezi csalafinta szemmel.
-Nem!- feleltem.
-Hát a maga Édesapja, Konrád!
Megmondom őszintén ilyenkor eláll a szavam, és elönt a boldogság, hiszen egy újabb töredéket tudhatok meg apuról.
Megmutatta a képet, amit a cikk mellékleteként a kedves olvasó is láthat. Rajta természetesen édesapám, és a kedves tanítványok. Középen apu mellett kicsit félrebiccentett mosolygós fejjel kikacsint Erzsike Néni (természetesen gyerekként).
Elmondta, hogy apu egy évig volt náluk osztályfőnök, és aztán sajnos elvitték katonának. Mire visszatért a fegyveres szolgálatból már más osztályfőnökösködött az ő tanítványai élén.
Különleges kép, hiszen ilyen, hogy apu osztályfőnök lett volna nem, volt többet. Még egy évig tanított, és azután átvette a Napsugár Bábegyüttes vezetését, és nem tért vissza a katedrára.
Erzsike Néni sokat mesélt még arról, hogy mennyire szerették, és hogy mennyire türelmes és odafigyelő volt velük.
Nagy szeretet és remek élmények kellenek ahhoz, hogy közel negyven év elteltével egy ilyen emléket őrizgessen az ember. Csak a legjobb tanáremberek kapják meg ezt a “kitüntetést”.

Nagyon örülök, hogy találkoztunk!