Szörny leszek, ha nagy leszek

Mindig azt hittem, hogy túloz a mondás, miszerint még a telefonkönyvből is lehet jó színházi előadást csinálni. De miután láttam, hogy egy tisztességes szörnyhatározó is képes működni a színpadon, már nem kételkedem.

Persze ez az első kérdés: Adamik Zsolt és Hanga Réka 2014-es, máig népszerű, rangos díjakkal és jelölésekkel elismert, kézreálló kis kötetének, a Bibedombi szörnyhatározónak mi keresnivalója van a bábszínpadon? A témával most ismerkedők kedvéért mondom, hogy egy valóságos enciklopédiáról beszélünk, amiben ábécérendben követi egymást minden lehetséges és lehetetlen szörny (vö., mondjuk, Borgestől a Képzelt lények könyvével). Nincs benne se sztori, se cselekmény, helyette viszont vannak emlékezetes, mulatságos és amúgy tényleg félelmetes figurák, akikben a legfőbb közös vonás – az őket megteremtő, zabolázhatatlan írói és nyelvi fantázián túl – az, hogy mind Bibedombon laknak. Vagy nem: az Avaros nevű városban élő emberek közül nem mindenki hisz ám abban, hogy a fölöttük terpeszkedő Bibedomb rejtélyes kreatúrák gyűjtő- és lakóhelye.

Na tessék, már be is sétáltam a csapdába: hiába győzködném magamat, meg főleg a kedves olvasót, hogy nincs itt összefüggő narratíva, a precíz lap alji jegyzetekkel, véresen komoly bibliográfiával felszerelt alfabetikus szörnyhatározó figyelmes forgatója korán felfigyel a szócikkek között feszülő láthatatlan szálakra, azaz visszatérő szereplőkre, ismétlődő szituációkra, a bibedombi történelem írásban is megörökített jeles eseményeire. Szóval mégis és mégsem: nem állítanám, hogy az anyag önmagában színpad után kiáltott volna, de – és itt gombolyodhat egy újabb szál a mesében – miután 2019-ben a békéscsabai VI. Bábos Drámaíró Versenyen Adamik Zsolt író és Halasi Dániel rendező is a meghívottak között szerepelt, alighanem minden részlet kezdett a helyére kerülni, és közel egy évvel később az ő együttműködésükből és még sok-sok alkotótárs közreműködésével ősbemutató született.

Az író maga írta színpadra könyvét, meglehetős kézügyességgel bogozgatva ki a fent említett, a kötetben megpedzett lehetséges történetszálakat. A szerző tehát nem a sorok közül olvasta ki a történetet, inkább közéjük írta azt, eközben rugalmasan növelve a legendáriumot, tágítva a sajátkezűleg gyártott mitológiát. Érezni vélem ugyanakkor a kínt, amit az okoz, hogy némely, még oly nagy műgonddal kifundált szörnyeteget kénytelen volt futni hagyni, egészen egyszerűen azért, mert a színpadnak mások a szabályai, mint egy színes-szagos mesekönyvnek. Meg persze nyilván az igazán izgi alakok kerülnek fókuszba, bár – mint látni fogjuk – az, hogy ki tud érvényesen jelen lenni szörny- és/vagy emberbőrben, az már erősen színészi felkészültség és rátermettség kérdése is.

Első hallásra az a benyomásom, hogy az a fajta virtuóz nyelvi hajlékonyság, ami Adamik könyvét felnőtt fejjel is igen delikát olvasmánnyá teszi, tompítva őrződött meg a színpadi verzióban. Érthető is ez: egy könyvben – főleg egy ilyenben, ahol előre- és hátrautalások, ki- és beszólások löknek be a bibedombi labirintusba (és akkor a borítóból hajtogatható térképről még egy szót sem szóltam!) – könnyen lapoz ide meg oda az ember, ízlelgeti a szavakat, élvezkedik egynémely mondatokon. Ugyanakkor egy gyerekfejjel, gyerektesttel tán kissé hosszúnak is tűnő egyórás előadás kénytelen egy pontosan kijelölt vágányon haladni. Na jó, kis kitérők azért még beleférnek.

És pontosan ez történik Békéscsabán. Dés András csengő-bongó, fülbemászó nyitánya, később meg az atmoszférateremtő, a sötét pillanatokba is fényt csempésző zenéje az előadás fontos összetevője, ahogy Fosztó András tömeget építő és hullámoztató koreográfiája is. Úgy sejtem, nagy élmény lehetett a könyvet illusztráló Hanga Rékának „élőben”, de legalább is három dimenzióban köszönteni a maga álmodta alakokat: Kisujj néni, a Vérzsiráf, a Hüjeti vagy a Betüti erősen hajaz könyvbéli másaira. Igaz, a nem ritkán esetlen, bumfordi, csupa kéz vagy láb figurákat inkább meggyömöszölné az ember, minthogy rettegjen tőlük. Mátravölgyi Ákos szigorú, egységesítő keretbe foglalta a látványvilágot: a színpadot többméteres átmérőjű karika öleli körbe, ezen, illetve ezen belül és ekörül zajlik a bibedombi szörnyvadászat. A könyvből ismerős házak félember nagyságúra növelve töltik meg a teret, ha a város fölé libbenünk, kék lepedőfelhők borítják be a teret, de a karika-karima is képes le s fel mozogni, újabb térszeleteket játékba hozva.

A könyvtől változatlanul megörökölt cím ellenére nem szörnyleltárt nézünk, hanem komoly és veszélyes kalandok sorát. Miután úgy-ahogy megismerjük a város jellegzetességeikkel együtt is eléggé átlagos, ergo nem nagyon érdekes lakóit, végre ráfordulunk a szörnykörútra. Akarom mondani a Szomory Dezső útra, utcára, térre és sikátorra, merthogy itt minden közterületet erről a szomorú nevű íróról neveztek el. (Itt se lennék postás.) A helyi, ház alakú hajóval vagy inkább hajó alakú házzal közlekedő szörnycsősz, Talicska bácsi (Czumbil Örs egy vén tengeri medve hanghordozásával kelti életre a rá némileg emlékeztető bábot) menti a mentendőket, mégis tanácstalan, amikor feleségét rabolja el egy titokzatos, se alakja, se formája szörny. Az áldozattá lett Kisujj nénit Csortán Erzsébet joviális típusnéniként hozza: inkább értem, semmint átérzem az eltűnése miatt érzett mély aggodalmat.

Persze, hogy gyerekek kellenek a világ rendjének helyrebillentéséhez: egy lány és egy fiú, de – és ez igazán kedvemre való – mégis inkább egy bátor lány. A Bibedombra majdhogynem véletlenül keveredett Rozi és ott élő, háromlábú barátja, Qurkegány között különös erőviszonyok működnek. A családi hagyomány miatt mindenáron szörnnyé válni akaró Qurkegányt Biró Gyula sírós hangú, mérsékelten heroikus, na jó, igazából gyáva, lelke mélyén mégis vagány kisfiúnak mutatja. A tulajdonképpeni főszereplőt, Rozit Kis Veronika Anna alakítja. A lány álmában talál rá a fogós feladvány jó megoldására: a kíváncsi és áldozatkész kislánynak egyelőre csak a körvonalai látszanak, olykor mintha a szöveg is kifogna a színésznőn, ami erősen halványítja az amúgy jól megírt karakter erényeit.

De egy szörnyhatározóban mégis a szörnyek a leglényegesebbek, és belőlük aztán igazán bőséges itt a kínálat. Van, akinek igazán jól áll a szörnylét: Soós Emőke melankolikus, szétfolyó Búmanója, két lábon járó Eperfagyija után a melák és tohonya Hüjetije teszi fel az i-re a pontot. A fül mögül előbukkanó, bosszúságból születő tüskegubacsokból épülő monstrum megjelenése hatásos és váratlan: ha Avaros lakói látták volna a King Kongot, legalább nagyjából képben lennének, mi vár rájuk. Balázs Csongor a rettenetes Japakobluk képében való megjelenítése tervezői-rendezői telitalálat: legyen szó gyerekről vagy felnőttről, nincs is annál félelmetesebb, amit nem látunk, csak egyértelműen érezzük a jelenlétét. Egy mesének mégis muszáj, hogy jó vége legyen: a szemet-szívet dermesztő fénycsóva mögött nagyon is esendő lényecske lakik, akin inkább nevetni kell, mint félni tőle. Gyarmati Éva és Rákóczi Antal Avaros számos, szörny és ember alakú epizodistáját mozgatja: szerény becslésem szerint is vagy négyszer-ötször annyi szerep van, mint ahány szereplő, szóval minden szorgos kézre szükség van.

A Bibedombi szörnyhatározó színpadi adaptációja komoly vállalás. Adamik Zsoltnak azért, mert nem egyszerűen lemásolja, hanem kiegészíti és tovább gondolja az egyszer már sikeres receptet. Halasi Dánielnek azért, mert jó érzékkel és ízléssel teremt és tart rendet Avarosban. És az alkotók legfontosabb üzenete is pontosan átjön a rivaldán: ne féljünk a semmitől!

Jászay Tamás

You may also like...

Akadálymentes verzió