Skip to content

Régi kacatokból bábok és hangszerek

Zenés mese Szénégető Péterről és a Kőszív legendájáról

Markó Róbert Kőszív című zenés mesejátékát ötéves kortól ajánlja a gyerekeknek Csortán Zsóka rendező. A Napsugár Bábszínház értékes, színvonalas előadása a kicsiket elbűvöli, a nagyokat elgondolkodtatja, minden korosztálynak szórakoztató, maradandó élmény.

 

A Napsugár régi álma valósult meg az április végi bemutatóval, hiszen már évek óta szeretnék – a kisebbségek mesekincséből merítve – népköltészettel gazdagítani a repertoárt. Markó Róbert darabját két egymástól igen távoli szerző műve ihlette: a német romantikus Wilhelm Hauff Das kalte Herz című története és a sarkadi Lakatos János cigány mesemondó gyűjtéséből származó népmese. A 19. század eleji történetnek Peter Munk, az előadásnak Szénégető Péter a főszereplője; közös bennük a szegény ember, aki jobb életre vágyik, elindul szerencsét próbálni, és útján a szellemek, régen a Fekete Erdő titokzatos lényei, most a törpe és az óriás segíti. Mindkét főhős még a szívét is képes eladni, csak hogy több pénze legyen, de szomorú árat kell fizetnie, hogy megtanulja: a pénz nem boldogít, az igazi érték belül lakik, a szívünkben, ez pedig a jóság, a szeretet.

Ekhós szekérrel cigányok érkeznek, dalolnak, zenélnek – így kezdődik a mozgalmas, látványos előadás. A főszereplő valójában nem is Szénégető Péter, bár róla szól a mese, hanem aki elmondja, a pipázó cigányasszony, a történet motorja, kapocs a színpad és a közönség között. Soós Emőke mesél, énekel, táncol és játszik, nagyszerű narrátor, karmester és színész egyszerre. Minden mese úgy kezdődik, hogy „hol volt, hol nem volt, de amit itt hallunk, az nem mese” – avatja be rögtön a közönséget a lényegbe, ad különös hangsúlyt, jelentőséget a játéknak.

A zenekar első pillanattól az előadás végéig csodálatos hangulatot varázsol a színpadra. Balázs Csongor, Biró Gyula, Czumbil Őrs, Lovas Gábor és Rákóczi Antal nemcsak a különböző hangszereket szólaltatja meg, hanem a legegyszerűbb használati tárgyakat is: lavórt, kannát, locsolót, fakanalat. Miközben a tárgyak egy része hangszerré emelkedik – a lábmosólavórból, vizes- és szeneskannából például remek dob lesz -, szenvedélyes, vidám, pattogós vagy éppen siratós, melankolikus cigányzenét játszanak, a dalszövegekből kicsendül a jellegzetes roma szókincs, szleng, a használati eszközök másik része bábként funkcionál. Életre kel a szeneskanna, a lapát azzal, hogy egy kalapot dobnak a fejére, a világos zsírosbödönből lány lesz, amint aranylánccal díszítik fel, kockás szoknyába öltöztetik, de arcot kap a tölcsér, a teáskanna, a kancsó is.

A három kívánság sem hiányozhat egy rendes meséből. Amikor Péter a törpével találkozik, aranyat, házat és kovácsműhelyt kér tőle, de a pénzt hamar elmulatja, adósságára rámegy a többi ajándék is. Anyja a „szíp embört” siratja, a zenekar kontráz. Miután Péter megint nincstelen lesz, az erdőkerülő óriás segíti ki a bajból, de nagy árat kér, a szívét! Az óriáshoz nem hoznak monstrumot a színpadra, elég hatásos az ekhós szekeret kicsit átformálni. Százezer aranyért oda Péter szíve, s akkor a sárga réz teáskannából, a kalap alól előbújik a törpe, aki szembesíti Pétert önmagával, hogy mivé lett, telhetetlensége, nagyravágyása vitte a rosszba.

Amíg kőszíve van Péternek, a régi fekete szeneskanna helyett csillogó ezüst vödörként ragyog, amikor sikerül visszakapnia

szívét, újra a régi kanna személyesíti meg. A piros kanna, a piros rózsa az őt nagyon szerető Szénégető Erzsi alakját jeleníti meg. Semmit sem ér a pénz, átkozott a gazdagság, ha az ember szíve helyén kő van, és képtelen igazi érzelmekre – halljuk a tanulságot. Itt a vége, fuss el véle! Pedig ez nem is mese, hanem valós történet… Bizony az is lehetne – döbbenünk rá a régi igazságra. A mese arra tanít, mit szabad és mit nem céljaink eléréséért feláldozni, és egyáltalán mi az igazi érték. Ennyi a lecke. Közben mindvégig szép cigányzene szól. A két zeneszerző, Jankov Gyöngyvér és Lovas Gábor gazdag forrásból merített, Szénégető Péter világkörüli útjánál még más nemzetek dallamvilágát is megpendítik. Farkas Tamás koreográfiájára a szereplők szépen, látványosan táncolják körbe, betöltik a színpadot. A látványterv Szőts Orsolya és Lenkefi Zoltán ötleteit dicséri.

Csortán Zsóka szerint Hauff bonyolultabb, szövevényesebb művéből és a sarkadi cigány népmeséből ideális színpadi változatot alkotott Markó Róbert író, dramaturg, rendező, a győri Vaskakas bábszínház tagja. A Napsugár rendezője kezdettől Soós Emőke főszereplésére álmodta az előadást, ezért azt kérte kollégájától, úgy alakítsa a koncepciót, mintha Szénégető Erzsi, a feleség mesélne, s mivel nem bábos figura, saját személyiségével hasson a közönségre. Határozott elképzelése volt Csortán Zsókának az is, hogy a játék régi kacatok, egyszerű használati tárgyak között keljen életre, ne legyen semmi mesterséges, oda nem illő darab a színpadon.

–   Az ócskapiacon, régiségkereskedésben állandó kuncsaft vagyok, ott találtam a szűrőt, a kannát minden hangulatos régi darabot. Fontosnak tartottuk, hogy ezeket a természetes tárgyakat adjuk a szereplők kezébe, és ezekben láttuk meg a bábokat is. Ugyanakkor mélyebb szimbolikát is tartalmaz az előadásunk, ilyen a lábmosás, a kenyér osztogatása, a vörös és a fehér rózsa. A vándorcigányok életének felvillantása volt a célunk, szeretnénk megmutatni, hogyan élik az életüket, szerepelnek és mindig mennek tovább. S mivel nincsen mese erkölcsi tanítás nélkül, igyekeztünk a pénzzel szemben a szív, a szeretet erejét felmutatni. Mindezt a népköltészet, a zene, a tánc segítségével tesszük, ezért reméljük, az előadásunk nem didaktikus, hanem élvezetes, szórakoztató.

Niedzielsky Katalin kritikája

You may also like...