Hogyan legyünk elefánt?

Somogyi Tamás első békéscsabai rendezésében seregnyi jószágot szoktat kézhez. A szelídítés mutatványa parádésan sikerül, de az emberekkel nehezebb dolga van a rendezőnek. Állati kalandok a Napsugár Bábszínházban.

Essünk túl a szentségtörő részen: szerintem Camille Saint-Saëns zenéje fölött mostanra kicsit eljárt az idő. Igen, tudom, későromantika, tizenkilencedik század legvége, nagy zoológiai fantázia, kötelező tankönyvi penzum, sok-sok ismerős motívum reklámokból, filmekből, a vájtfülűeknek bónuszként feltűnnek az Offenbachtól, Rossinitől és másoktól csent motívumok is. A tizenkilenc perces alkalmi opuszt, amit bár szerzője csupán kedves ujjgyakorlatnak szánt, a hálátlan utókor a komponista legnépszerűbb műveként tartja számon. Ez mind rendben van, és valami mégis hibádzik: az én készülékemben lehet a hiba, hogy most, tételekre szétszabdalva, kerettörténettel ötvenpercesre dúsítva valahogy többnyire lassúnak és vontatottnak éreztem a művet.

Amúgy sok-sok művész számára meglepően népszerű kiindulási pont a mű. Elég a neten kicsit keresgélni, hogy az ember rájöjjön: azon túl, hogy a szimfonikus repertoár örökzöld darabjáról beszélünk, Az állatok farsangja tárgyanimációként, táncjátékként, bábetűdök soraként, sőt nemrég óta mesekönyvként is megérdemelten arat sikert. Kétségkívül jó kis zenei bevezető ez gyerekeknek, számtalan játéklehetőséget kínál otthon és iskolában, koncertteremben és színházban: felismered-e, milyen állat repül, bandukol, totyog elő a kottafejek sűrű rengetegéből?

Ez, mármint a nagy össznépi rejtvényfejtés a Napsugár Bábszínház nézőterén is remekül működött a bemutatón, érzésem szerint (majdnem) mindannyian átmentünk a vizsgán. Pedig az ifjú bábrendezői generáció fontos tagja, Somogyi Tamás minden tőle telhetőt megtesz, hogy az állatos kirakósjáték darabkáit ne tudjuk reflexből, első pillantásra egymáshoz illeszteni. És ez igazán remek, ráadásul a jó esetben eleve kollektív bölcsességre építő bábszínházban is ritkán látott összhangot és csapatmunkát terem.

Mert nézőként-kritikusként nem feladatom szétszálazni, hogy Somogyi rendezői fantáziáját, Góbi Rita delikát koreográfusi elképzelését, netán Szűcs Edit beszédes, komplex jelmezeit, Árvai György a történéseknek korrekt keretet biztosító díszletét, vagy a hat bábművészt, Balázs Csongort, Biró Gyulát, Csortán Erzsébet, Czumbil Örsöt, Gyarmati Évát és Soós Emőkét illeti-e az elismerés egy-egy különösen erős találatért – merő jóindulatból azt gondolom, hogy mindegyiküknek együtt és egyszerre jár a főhajtás: sok-sok első az egyenlők között.

És persze értem, megértem azt a döntést is, hogy a zene nyomán megelevenedő állatok felvonulása önmagában vékonyka anyag, tehát szükség van egy működőképes kerettörténetre is, ami többé-kevésbé megindokolja a független etűdök létét. Veres András írt a zene köré sztorit, ami akár jó is lehetne, hiszen minden kisgyermekes család visszatérő rémálmát, a „minek öltözzek az óvodai farsangon?” kérdéskörét járja körbe és rágja meg jó alaposan.

Árvai György stilizált, szellős oszlopcsarnok-díszletének középső blokkjában a nézőtér irányába tolható, masszív asztalon él és vitatkozik az elképzelt szeleburdi család: nagyanya, nagyapa, anya, apa, két fiúgyerek, meg az ő etűdjeiket felsírásával meg-megszakító láthatatlan legkisebb. (Aki miért is nincs rajta a hátsó falat betöltő idilli családi portrén?) A feladványt, miszerint Kornélka elefánt akar lenni a farsangon, ki-ki habitusának és érzékenységének megfelelően kívánja megoldani, mondanom sem kell, hogy szerény találati aránnyal.

Elefántügyben Czumbil Örs nagypapája kizárólag a poros lexikonokból előbányászható tudásban hisz, Soós Emőke kicsit nagyothalló nagymamája szórakozott közbeszólásaival szórakoztat, miközben saját és lánya ruhatárából is szívesen átadna szerinte már levitézlett darabokat az elefántkosztümhöz. Csortán Erzsébet anyafigurája szintén inkább a folyamat akadályozásában teljesít jól, Balázs Csongor enyhén roncsolt idegrendszejű apája meg a rábeszélés erejében bízva jön elő nagyszerűen ostoba ötleteivel. Gyarmati Éva nagytesója rettenthetetlen geek, aki 3D-nyomtatóval állítaná elő a kívánt terméket, de hiába, Biró Gyula kistesóját egyik megközelítés sem teszi maradéktalanul boldoggá: a háztartás legkisebb királyfijának legvégül magának kell megbirkóznia a feladattal.

Mint minden mesének, ennek is jó a vége persze, tanulság is van, de szerencsére nem szájbarágósan kioktató módon, viszont okosan, mutatósan és emlékezetesen. A történettel és a szövegezésével kapcsolatban mégis van hiányérzetem: mintha nem lenne világosan eldöntve, kinek is szólnak a poénok (amik amúgy nem is nagyon viccesek). A premierközönségen a felnőttek udvariasan és/vagy őszintén nevetgéltek, miközben a gyerekek többnyire csöndben hallgatták a dialógokat – ez így még biztosan nem az igazi.

A zenés etűdök között rendre a nézők felé kúszó asztal látványvilágát a szürke és a bézs uralja: a nagyobbacska zsebkendőnyi területre bepasszírozott família szemrevaló marionettjei mögött-fölött a mozgatók tumultuózus jelenetei harsány családi perpatvarokat idéznek. A szürkére szürkével nem lehet festeni: a nyomottmintás kezeslábasokat uniformisként viselő színészek a zenés epizódok idejére öltenek magukra színes kiegészítőket, megjelenítve és életre keltve egy kisebb állatkertet.

És minden elégedetlenkedésem meg kötözködésem ellenére természetesen ez itt az igazi lényeg: a szellemesség, a könnyedség, a játékosság, az invenció, amit a szövegből inkább hiányolok, az állatsereglet megjelenítésében csúcsra jár. Igaz, itt sem teljesen egyformán; a szárnyasok valahogy mintha jobban kézre állnának az alkotóknak. A konfettit csipegető karneváli baromfiudvar zsizsegése, az ügyetlenkedését kecses nyakával szó szerint ellensúlyozó bájos hattyúlány, no meg a téli és/vagy tavaszi vándorútra kelő szinkronrepülő gólyacsapat mind-mind kiemelkedően szép és ihletett pillanatokkal ajándékoz.

Vannak elsőre talán kevésbé látványosnak tűnő, de legalább annyira ötletes, jól kidolgozott jelenetecskék is. A takarítást ímmel-ámmal végző egyszemélyes brigád lomhasága elnyeri stílszerű jutalmát, a bosszús kertészlegény az erszényéből elő-előbújó ugrifülessel vív kilátástalan küzdelmet, az uszodai öltözőben az egységben az erő példázata hoz megnyugtató véget, de kellőképpen ellazít a tenger alatti világra vetett hosszú, méla pillantás is. Így már világos lehet, amire korábban utaltam: az emberarcú állatvilág szemünk előtti megszületése önmagában is bravúros tudhatna lenni, de engem főleg az nyűgöz le, hogy eldönthetetlen, melyik mágikus metamorfózisról ki „tehet”, vagyis a rendező, a tervezők vagy a színészek?

És a kör itt bezárul, hiszen amennyire Camille Saint-Saëns zenéje, legalább annyira Somogyi Tamás rendezése is bevezető kurzus a kisebbeknek. A hétköznapi dolgok másképp látásának tudományát, a fantázia teremtő képességébe vetett hit erejét tapasztalhatjuk meg színről színre. Amire azért is van szükség, mert ráadásként azt is megértjük majd, hogy a még oly megoldhatatlannak tűnő konfliktusok is kibogozhatóak egy kis egymásra odafigyelés és a minket soha el nem hagyó humorérzék segítségével.

Jászay Tamás