Családi mesedráma

Itt most valami történik: a Napsugár Bábszínház Vadhattyúk bemutatója érezhetően eseményszámba megy ebben a környezetben. Eközben Rumi László és alkotótársai a klasszikus Andersen-mese örvén egy másik, nagyon is kortárs történetet mondanak el.

Persze a dán mesemondót se lehet korszerűtlenséggel vádolni. Nincs a birtokomban reprezentatív felmérés, mégis hiszem, hogy gyerekként nem csak én olvastam borzongva újra és újra ezeket a sztorikat: sokunkat vonzott-kényszerített valami hozzájuk az olykor horrorisztikus, máskor meg filozofikus, gyermekésszel teljességükben aligha felfogható elemek, összefüggések, szimbólumok ellenére. Vagy éppen azok miatt, mondják joggal a mesepszichológia gyakorlói: a mágikus elemekkel, természetfölötti jelenésekkel keretezett történetek mélyére nézve olyan, teljességgel hétköznapi tapasztalatokkal és élményekkel szembesül gyerek (és szülő), mint az elválás, halál, féltékenység, szerelem, szeretet, bosszúvágy vagy áldozathozatal.

A másfélszáznál is több mesét tartalmazó anderseni corpusból mintha kissé kilógna a Vadhattyúk története: a pálya elején publikált mese igen terjedelmes, cselekménye indázó és tekervényes. Sok irányt próbálgató alkotóelemei végül (talán) happy endinggé izmosodnak. Király Levente bábszínházi adaptációja – amellyel a rendező Rumi László tizenöt éve a Budapest Bábszínházban már dolgozott – az eredeti szöveget nem leegyszerűsíti, inkább célirányosan újragondolja.

Amit Andersen csak megemlít, majd megfeledkezni látszik róla, ti. a főszereplő királylány képeskönyvét, itt varázskalendáriumát, azt Király a fő problémát megoldó vezérmotívummá növeszti. A mesében szereplő tizenegy, vadhattyúvá változtatott, név és jellem nélküli királyfi számát lecsökkenti háromra (eszembe jut 2017-ből Nagy Orsolyának a kecskeméti Ciróka számára készült átirata, amiben csak egyetlen vadhattyú szerepel: érthető, érzékeny változtatás mindkettő). És bár van rá törekvés, nem állíthatom, hogy az amúgy logikus és a történet egésze szempontjából hiányérzetet nem hagyó, lényeges dramaturgiai döntésnek köszönhetően a három királyfiról sokkal többet tudnánk meg, mint annak előtte. Az, hogy egyikük vívni vagy lovagolni szeret, míg a másik falra mászni, a harmadik meg kutyákkal hancúrozni, kétségkívül szerethetővé és azonnal rokonszenvessé teszi az alakokat, de a bonyolult történet szempontjából különösebb szerepe nincs. (A mese vége Andersennél zavarba ejt: a tizenegy testvér közül az egyik örökre emlékezni fog a különös kalandra, hiszen egyik oldalán emberi kart, de a másikon hattyúszárnyat visel. Értem és elfogadom, hogy a színpadi adaptáció ezzel sem tud törődni. Majd talán egy másik mesében.)

Amúgy tényleg pont olyanok a királyi utódok, mint bármelyik gyerek, és ebből az irányból érdemes olvasni Rumi László míves rendezését. Van abban valami sötét, tiszteletteli, mégis szelíd ünnepélyesség, ahogy a zene bekúszik a különös, titkokkal teli térbe. A Makám Zenekart vezető Krulik Zoltán jobb terminus híján világzenének nevezhető, archaikus motívumokat és kortárs hangzást ötvöző muzsikáját a hangszerek mögött már sokszor bizonyított helyi erők (Lovas Gábor, Rákóczi Antal, Schäfer Szilveszter) töltik meg élettel.

Illik az olykor szertartásos hangzás a rendező tervezte, stilizált formákból épülő, alapvetően rögzített, mégis fürge váltásokra képes díszlethez. Fából nem vaskarika a színpad majd’ egészét elfoglaló építmény: zsanéros ajtókkal, ablakokkal, lőrésszerű kémlelőnyílásokkal felszerelt, tág asszociációs mezőt nyitó óriási fapiramis áll előttünk. A halott királyné nemes arcélű, előző századfordulós hangulatú, bekeretezett portréja fent középen lóg, síremlék, mementó is tehát az építmény, ugyanakkor a középkor eleji, nem kőből épített erődök világa is megidéződik (a régies hangulat visszaköszön a játszók feketén-kéken derengő bársonyfelöltőin is). Az időről időre felnyíló, rejtélyes és látványos üzenetet közlő kalendáriumra is finoman rezonál a tér: mintha egy gerincével felfelé állított, szétnyíló lapjaival a földet súroló könyv kontúrjait látnánk. A természet közelsége a Vadhattyúk meséjének egyik kulcsa, az anyagválasztás innen is helyeselhető. Fából készültek a csatlakozó, a mese különböző helyszíneit megjelenítő, olykor kissé sután működtetett, színre emelt-gördített komplementer elemek is: a királylány zarándokútjához szükséges szekér vagy a dajka háztáji gazdasága. A piramisból vagy mögüle előbújó, részletgazdagon faragott pálcás bábok mintha egy klasszikus mesekönyv lapjairól léptek volna elő, de a rendezés a gonosz varázslat pillanataiban jó érzékkel nyúl az árnyjátékhoz, a címszereplő madarak látványos röptetése pedig nem feledhető, erős pillanatokat hoz.

Tipikusságában is szívfájdító az alapszituáció: az özvegyen maradt apára ráakaszkodó új asszony mindent elkövet azért, hogy a háznál maradt három fiútól és egy lánytól rövid úton megszabaduljon. Ármánykodásai csak ideig-óráig járhatnak sikerrel, komoly próbatétel elé állítva a testvéreket: az őket összefűző szeretet teherbírását itt alaposan tesztelik, ám végül megnyugtatóan rendeződnek az események, ki-ki elnyeri méltó jutalmát. Az író és a rendező nyújtotta nem szűkös mozgásteret a karakterek kitöltik, és közben kérdésekkel bombázzák a nézőt. Mind közül a legkínzóbb, hogy mi lehet az oka az apa közönyének saját gyerekei sorsa iránt? Miért van az, hogy még a hangját se emeli fel, amikor újdonsült felesége úgy dönt, hogy a gyerekeit elparentálja otthonról, aztán meg miért nem törődik hol- és hogylétükkel?

Az előadás úgy-ahogy megokolja mindezt, de az apai felelősség kérdése még így is nehezen megkerülhető. Czipott Gábor királya gyáva, tétova és pipogya alak; tulajdonképpen csodálatos, hogy egy ország vezetésével bíznak meg egy ilyen pasast. Csortán Erzsébet királynője korunk gyermeke: magabiztos és céltudatos önmenedzser, aki könnyedén manipulálja környezetét. Igazi energiavámpír ez a nő, aki mintha a depressziós király maradék életerejét is elszívná. A három fiútestvér (Balázs Csongor, Biró Gyula, Czumbil Örs) inkább csak körvonalakat kap a színészektől: kamasz srácok, akiket leköt és elfoglal az örökös játék meg egymás zrikálása, így nem veszik észre a rájuk leselkedő komoly veszélyt. A királynő könnyedén csalja tőrbe őket: a díszes kelmébe öltöztetett pálcás bábok egy mozdulattal történő átváltozása kecses, a levegőeget nagy szárnycsapásokkal szelni képes hattyúkká pompás látványosság. Gyarmati Éva kiskirálylánya kolonc a nagyobb fiútestvéreknek, játszani, foglalkozni kellene vele, de nekik mindig akad fontosabb dolguk.

Persze, hogy a legkisebbnek kell győzedelmeskednie: a kalendárium földöntúli ragyogásba vont, és Soós Emőke a királyi udvarról markáns véleménnyel rendelkező dajkájának nagyon is evilági, praktikus tanácsai segítik célja elérésében. Nem is egy, több, egyenként is halálosan komoly cél lebeg a királylány szeme előtt, hiszen a hattyúvá változtatott testvérek eredeti alakját vissza kell szerezni, a gonosz mostohától meg kell szabadulni, legvégül pedig szavak nélkül kell meggyőznie a jóképű királyfit (Balázs Csongor) arról, hogy ő nem boszorkány, így elkerülve a már nagyon közelről fenyegető máglyahalált.

Ezen a ponton pedig új fejezet kezdődik a varázslatos átváltozások egész sorát tartalmazó mesében. A fiúkból ideig-óráig hattyúk lettek, a boszorkányos bűbájjal kezelt királylányból pedig valódi csúfság, ám ezek olyan sebek, amelyek orvosolhatóak. De vajon mi a helyzet a lelkek átalakulásával? A Vadhattyúk előadása szépen kidolgozott figyelmeztetés és útmutatás: a felnőtté válás útja sokszor rögös és akadályokkal teli, de az alázat, a kitartás, és legfőképp a szeretet átsegít a legnehezebb pillanatokon is.

Jászay Tamás