A sötétség a barátod

Sokszor a legegyszerűbb bölcsességekről feledkezünk el, pedig tudott dolog, hogy az első kérdéseket kell feltenni először. Jill Tomlinson bájos könyvsorozata nem fél kérdezni, ráadásul Hupp, a kis bagoly sűrű felnövéstörténete a bábszínpadon is megállja a helyét.

A tragikus sorsú írónő, Jill Tomlinson magyarul is elérhető gyerekkönyvsorozatában az a nagyszerű, hogy a szerző a gyerek szintjére sosem „leereszkedik” a felnőtt lét szédítő magasából. Ehelyett mintegy odakuporodva a kicsik mellé, alapos, beleérző megfigyelés után képes olyan megállapításokkal jönni, de főleg is kérdéseket feltenni, melyek az óvodás, kisiskolás célközönséget minden bizonnyal foglalkoztatják. Teszi mindezt ízléssel, okosan, az állatmese évezredes műfaját újraformálva: hát ki ne akarná tudni, mi történt a cicával, aki haza akart menni, hogy milyen sors várt a gorillára, aki olyan akart lenni, mint az apukája, meg persze nem szabad elfeledkeznünk a pingvinről, aki mindenre kíváncsi volt, se a földimalacról, aki semmiben sem volt biztos.

Ne gondoljunk nagy dolgokra: Tomlinson állatszereplői az embergyerekek apró-cseprő problémáit élik át és újra, a zsáner hagyománya szerint saját tétova keresgélésük pedig útjelzőként szolgálhat olvasóik számára is. Kor(szak)tól függetlenül: a hatvanas-hetvenes években írott sorozat darabjai azért nem tudnak öregedni, mert szerzőjük mer és tud olyanokat kérdezni, amik egy bizonyos életszakaszban mindannyiunkat érdekelnek.

És persze vannak olyan kérdések, amik később is, más formában vissza-visszaköszönnek az ember életében. A személyiség titkain, az identitás kérdésén, az otthon és a család fogalmán indirekt módon gondolkodnak és gondolkodtatnak a karcsú kötetek, eközben pedig kiskorú tollas-szőrös főhőseik megismerkednek a felnőttlét olyan alapvető fogalmaival is, mint amilyen a felelősség, a barátság, vagy éppen a család.

Hupp, a kis bagoly másfajta karriert is magáénak tudhat most már: a könyv lapjairól viszonylag egyenes röppálya vezetett a bábszínpadra. A mostani, békéscsabai premier már a negyedik magyarországi feldolgozása az anyagnak: 2015-ben Zalaegerszegen, 2016-ban Kecskeméten mutatták be a bábos adaptációt. Szintén 2016-os a Kolibri Fészek máig repertoáron lévő előadása. A Napsugár Bábszínház Bartal Kiss Rita rendezte előadása a kecskeméti Ciróka számára készült szövegverziót, Markó Róbert átiratát használja, ami több pontján markánsan különbözik Tomlinson kötetétől.

A sötéttől való félelmet némi felnőtti noszogatásra legyőzni vágyó kisbagoly alakja persze megegyezik, de a könyvhöz képest Hupp kevesebb szereplővel találkozik, velük pedig részben másfajta interakciókba kerül. Érzek némi szerzői bizalmatlanságot az óvodás-kisiskolás korosztállyal szemben, és ezt a benyomást a rendezés sem cáfolja. Arányokról van itt igazán szó, vagyis arról, hogy a látványos-hangos momentumok meg a – nem szeretem ezt így leírni, de hát végül is erről van szó – a tanulás, a hasznos tudás megszerzésének pillanatai hogyan viszonyulnak egymáshoz.

A didakszis amúgy sem áll távol a szövegtől: a gyakorlott kezű bábdarabíró Markónak ez az a korszaka, amikor egy-egy jeleneten belül, de az epizódok között is rengeteg ismétléssel, a nyelv ide-oda hajlítgatásával, szakítószilárdságának tesztelésével dolgozott. Első blikkre könnyen, túlságosan is könnyen kézre áll a szöveg, valójában azonban a játszókra pakol komoly terheket, hiszen nekik kell tartalommal és megújuló energiákkal megtölteni a két dimenzión ritkán túllépő alapanyagot, hogy azt az újabb és újabb körökben ne elunjuk, hanem továbbra is érdeklődéssel figyeljük.

Hupp családi viszonyaiban történik a fő változás: míg a mesekönyvben hagyományos családmodellben él félős címszereplőnk, akinek egyre elcsigázottabb, de azért persze szerető szülei feszt hordják a finom falatokat a mezőről, a békéscsabai verzióban egy vele meghatározatlan viszonyban élő felnőtt bagoly (legyen, mondjuk, a nagybátyja) az egyetlen hasonszőrű társa. Apa és anya helyett itt csak őt terrorizálja a mindig éhes fióka, de hát Csuri bácsi elég jó pedagógus, aki a türelmetlenségén legtöbbnyire úrrá tud lenni, emellett korán rájön, hogy Huppot tapasztalati úton kell meggyőznie arról, hogy a sötét bizony kellemes, szép, sőt egy bagoly szempontjából kifejezetten csodálatos dolog.

Az élményalapú tanítás fontosságát nem kell manapság külön hangsúlyozni. A gyöngybagoly találkozásai a csak sötétben hatásos tűzijátékért rajongó Zsoltikával, a ráncokat elrejtő feketeségben komfortosan mozgó Klementina nénivel, az éjszaka csodáit teleszkóppal figyelő csillagásszal, végül a beképzelt, éjjel zsákmányra vadászó Orion macskával lassan, nagyon lassan, de meggyőzik, hogy a sötét nem is olyan borzasztó dolog, mint elsőre (nem) látszik. Hupp komótos felnövéstörténetének epizódjai ciklikusan ismétlődnek: a rövid kalandok után mindig visszatér az egyre elgyötörtebb Csuri bácsihoz, hogy részletesen beszámoljon élményeiről, majd megkapja a jól megérdemelt jutalomfalatot egy ízes pocok, hörcsög vagy cickány képében. (Halk borzongás a nézőtéren.)

Rófusz Kinga látványtervező néhány méretes, forgatható, dönthető, felállítható és lefektethető hasábbal jeleníti meg az erdőt és a közeli város környezetét. Hupp és Csuri bácsi nyitható és kihajtogatható zöld ágak sűrűjében él, az emberszereplők életszeleteit az áttört falú, belülről világítható asztalokon tálalják. A feketeruhás színészek hátulról mozgatják a gömbölyű formákból összeállított alakokat: Hupp és bácsikája valójában két hatalmas fej, nyíló-csukódó szemekkel, öregesen aggodalmas, vagy inkább kicsit fáradt arcvonásokkal. Lovas Gábor és Rákóczi Antal hangulatfestő zenéje erdei, éjjeli atmoszférát teremt, de annak nem annyira a rémisztő, mint inkább a kalandra ösztönző oldalát.

Hárman játsszák az összes szerepet (ezt csak azért érdemes megjegyezni, mert volt már két- meg ötszemélyes verzió is a sztoriból). Biró Gyula naiv, kicsit gyáva, hosszú távon feltétlenül idegesítő kölyökbaglyában viaskodik egymással a kifogyhatatlan kíváncsiság és a ki tudja, honnan eredő félelem a sötéttől. Tétován, lassan, egyet előre, kettőt hátra módszerrel lépked előre saját útján, de nincsenek kétségeim, hogy egyszer célba fog érni. Czumbil Örs érett, sokat látott, morgós-dörmögős Csuri bácsija csak egy kis nyugalmat és csöndet szeretne. Korán belátja, hogy ennek eléréséhez egyetlen hatékony módszer létezik: le kell foglalni az éjjel békésen szundikáló, nappal vijjogó Huppot. A további szereplőkön Czumbil Örs és Gyarmati Éva osztozik: az utóbbi Klementina néni megmozdításával nehezebben, Orion macska alakjával könnyebben boldogul.

És itt természetesen nem a szó szoros értelmében vett mozdításra-mozgatásra kell gondolni, hanem a dramaturgiai funkcióként szolgáló, vékonykán megírt alakok életre keltésével folytatott kisebb-nagyobb küzdelmekre. A kamaraterem gyerekközönségének reakciói hibátlan lakmuszpapírként szolgálnak arra nézvést, hol lassul le, áll meg, vagy éppenséggel pörög fel a színpadi idő. A nyelv, a hangzás, a cirkuszi bohócéria feltétlen sikert arat, a múlton való hosszas merengés diszkrét unalmat szül.

Azért persze minden jó, mert a vége jó. Már amennyiben jónak tekintjük azt, amit a könyv és a belőle készült darab üzen. Hogy ti. nincs kegyelem a rögzült normákat és tankönyvi viselkedést felülírni akaró, deviáns bagolygyereknek: ha élni, túlélni akar, bizony be kell tagozódnia a felnőtt baglyok kicsit unalmas, cserébe viszont kiszámítható világába. Pedig milyen vagány lenne egy, az erdei társadalom rendje ellen következetesen lázadó állatgyerek felnőtté válását végig követni… De nem álmodozom: ez egy egészen másik történet.

Jászay Tamás