A bolondnál is van bolondabb

A Napsugár Bábszínház idei első bemutatója négy mesét fűz egybe, helyesebben pakol egymás mellé. Bár az illesztések nem mindig passzolnak, a szerkezet kibomlásával párhuzamosan a hangulat is fokozódik.

Különös, hibrid műfaj születik akkor, amikor a vásári bábjáték nem fogantatása és hosszú élettörténete alapvető helyszínén, a középkori (hangulatú), szakrális és profán határán billegő térszeletben tűnik fel. Mint most, a békéscsabai Ibsen ház második emeletén, egy modern épület mélyén, vastag fémajtó mögött, fekete függönyök között, amiknek mind az a dolga, hogy a kósza fénysugarakat meg az oda nem való zajokat elnyeljék. Dohoghatja erre bárki, hogy a közelítő télben mégsem akarhatom kivezényelni a gyerekeket valami fűtetlen térre, hogy a vásári játék autentikus körülményeivel szembesüljenek.

Tényleg nem, és tulajdonképpen van is némi, tétova alkotói szándék a szigorú határvonalak elmosására. Ugyanakkor rögzíteni kell, hogy az (is) lenne ennek a színháznak a lényege, hogy pontosan megválasztott gesztusok segítségével újraépítse az egykori valóságot, vagyis esetünkben körültekintően rekonstruálja a vásárteret, annak minden, évszázadok óta jól működő összetevőjével együtt.

Tehát meg kellene szólítani a közönséget, egyben tartani a nem túl hosszú játék idejére testeket és lelkeket, cinkos közösséget teremteni velük, aminek része a néző felé irányuló aktív kommunikáció. Az ti., hogy a játszó folyamatosan tudomást vesz nézőjéről, annak öröméről és nyűgjéről egyaránt, sőt mindezeket azonmód játéka részévé teszi. Meg persze ott a nevetés mint tán legfontosabb feltétel és mérce, amitől a rövid, optimista kicsengésű, az embert szerető és az életet igenlő jelenetek élni, ragyogni kezdenek, függetlenül attól, hol és mikor halljuk őket. Gondoljunk csak a matuzsálemi korba lépő, de még mindig aktív Vitéz Lászlóra – valahogy így kell ezt csinálni!

A Bolondos mesék bemutatója ilyen szempontból hoz is ajándékot meg nem is, hiányérzetem éppen a nem kellően letisztázott alkotói-rendezői szándékokkal függ össze. A játék több ízben ígér valamit, amit aztán részben vagy nem teljesít. Vegyük rögtön az elejét: a folyosón várakozó gyerekeket a három zenész-színész alkalomhoz illően nagy csinnadrattával engedi-tereli a kisterembe. Lovas Gábor népi(es), kobozra, dobokra és ilyen-olyan fúvósokra összeállított zenéje végig működik, és rögtön a belépéskor ügyesen alapozza a hangulatot: itt valami történni fog, erre, csak erre!

A három játszó sietve tisztázza az alapszabályokat, kiderül, hogy négy mesét mondanak el, melyek – Benedek Eleknél mind fellelhető – hősei egytől egyig bolondok, de legalábbis bolondos emberek, akik így-úgy megszabadulnak egy-egy kellemetlen szituációból. Nem tudom ezt másképp mondani, de zavar, hogy a játék már itt, az elején túlságosan jólfésült és kulturált, a szerepek fixnek, nem mozdíthatónak érződnek: ti ott ültök a nézőtér sötétjében, mi meg a színpadon állunk, a sorompó zárva. És éppen ezért tudok lelkesedni a lezárásért, de előbb lássuk, hogyan jutunk el odáig!

„Az ostoba ember ostobasága rendszerint abból áll, hogy minden szituációban mást tesz, mint amit józan ember adott helyzetben tenne, ostobasága azonban rendszerint szerencsét hoz: meggazdagszik általa.” A Magyar Néprajzi Lexikon írja körbe így az archetipikus alakot, aki többnyire reális mesékben szerepel, vagyis ott, ahol hiányzik a csodás elem, ezáltal is az egyszeri emberben rejlő, a vészhelyzetben felszínre bukó képességeket hangsúlyozzák.

Békéscsabán Bolond Istók, Kolontos Palkó, Bolond Mihók és az aranyszőrű bárány története szigorúan mellérendelő viszonyban kerül egymás mellé, már ami a történetmesélést illeti. Annál érdekesebb, és a figyelmet valóban leköti a bábtechnika és a színpadi nyelv következetes váltakoztatása, a belőlük kiolvasható építkezés. Három, az őket tartó husángokhoz odacsomózott durva zsákvászon, (ingatag) lábakra állított paraván veszi körbe és alkotja a játékteret, ezek inkább takarásként szolgálnak, más módon nem szolgálják a játékot. Az inges-gatyás-kalapos figurák ki-be ugrálnak szerep és narráció között, kevés kellékkel hatékonyan dolgoznak az összességében pasztell-natúr színvilágú környezetben.

Bolond Istók története a gurítható, fiókos szekrény asztallapján, ráapplikálható kiegészítőkkel és kézbe illő, fémpálcás marionettekkel elevenedik meg. Balázs Csongor már itt az előadás motorja (és szép keretet ad majd, hogy a záró jelenetben is ő a főszereplő). A szegény apa három fiára mindössze egy bikát hagy örökségként, és a címszereplőt hiába próbálja elveszejteni két irigy testvére, ő mindig jól, jobban, legjobban jön ki a csapdahelyzetekből.

Lenkefi Zoltán bábjai nem szépek a szó hagyományos értelmében, ugyanakkor pontosan jellemeznek: darabos, esetlen, ormótlan, fura alakok, akikkel időbe telik megbarátkozni, de mivel teljesítik feladatukat, sikerül. Czipott Gábor rendezését – és ez az egész előadásra áll – sok ponton ki kellene tisztítani, akkor tudna igazán stabilan állni a lábán a szerkezet. Lehet, hogy csak az általam látott előadáson volt ez így, de az a benyomásom, hogy a játszók mintha maguk sem lennének meggyőződve a választott forma hatékonyságáról. Kevés és bizonytalan a ki/beszólás a közönségnek (egy bátor dramaturg jót tett volna az anyagnak), a búzaír mibenléte körüli szófejtést és hercehurcát is sokkal rátermettebben kellene szervezni.

A banya eszén önkéntelenül is túljáró, beszélő szamárral megáldott vagy megvert Kolontos Palkó (Lovas Gábor játssza ártatlan és huncut bájjal) sztorijánál történik az előadás első léptékváltása: a test elé tartott, botra erősített, textilből, fából, fémből kollázsolt absztrakt alakok közvetítik a cselekményt. Az addigi asztali játék tere hirtelen kitágul, ember és báb más relációba kerül. A színház óvatosan, de elkezd önreflexív lenni: előttünk születik a játék, és a közreműködők össze-összekapnak a dolog megvalósításának mikéntjén. A közönség szempontjából hálás pillanatok (lennének) ezek is, ha az előadás belemenősebben vállalná ezt az irányt (és még így is méltán vált ki nevetést a nyílt színi bénázás).

A harmadik mese Bolond Mihókról szól. Báb helyett itt már élő szereplők játszanak, némi képmutogatással kiegészülve. Az éves szolgálatról újabb és újabb, egyre jelentősebb fizetséggel hazatérő, ám apja praktikus tanácsait csak folyamatos fáziskéséssel tudomásul venni képes fiú alig is érti, mi történik körülötte. Mihóknak Czumbil Örs kőbuta arcot képes adni, miközben Balázs Csongor szintén nem értelmiségi apafigurájában érezhetően egyre jobban forr a burleszk által is inspirált düh. A paravánokra erősített, ládamélyről előkerülő festett képek kevés meglepetést okoznak, ugyanakkor a fokozáson alapuló mesélésben jól felmutatják a szerkezeti hasonlóságot.

Az aranyszőrű bárány záró meséjének újramondása lesz a legvagányabb mind közül, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, mert a játszók itt végre kénytelenek teljesen lebontani az addig rögzített határokat nézőtér és színpad között. A történet akkor működik, ha a csillogó bundájú bárányhoz hozzáragadt tipikus figurák szerepébe bevonhatók a nézők. És ez itt megtörténik, nagyon is, a színészek végre habozás nélkül, magabiztosan kezelik a célközönséget, akik bátran nyújtják a kezüket, azonnal partnerként viselkednek. Kell ehhez Balázs Csongor lehengerlő, ellentmondást nem tűrő, mégis barátságos és bizalomgerjesztő nézőanimálása: tud és mer imprózni, akciót indít, de odafigyel a reakcióra is, szóval megmutatja, mi a teendő ilyen esetben. Mindent összevetve azt nem állítanám, hogy itt minden jó, de hogy a vége jó, az egészen biztos.

Jászay Tamás

You may also like...

Akadálymentes verzió